2010. júl. 3.

zarándok


Már évek óta nem találkoztam vele. Azt hittem, soha többé nem fogom látni. Vagyis reméltem. Túl gyáva voltam hozzá. De a legutóbbi eset után úgy döntöttem, hogy ezentúl nem fogok rettegni tőle, semmi értelme.

Nem fogok menekülni előle, nem fogok szorongani az emlékétől, tárt karokkal várom inkább újbóli megjelenését. Itt vagyok, jöjjön csak. Hatoljon belé
m, tegyen magáévá, teljesen és végleg, nem érdekel. Úgy sincsen más lehetőség. Nincs menekülési útvonal. Magadból ugyanis nincs. Sehová. Ugyanis ha már majdnem teljesen visszaszorítottad testedbe és elmédbe, majd megpróbáltad néhányszor fejvesztve sarokbaölni magad, akkor ott fog érni a támadás, a leggyengébb állapotban, a legváratlanabb pillanatban, feszít belülről, elképzelhetetlen intenzitással méghozzá, elsöprő energiával, csitíthatatlan hullámokban, néma és hatalmas robajjal. Az elszabaduló energiaözönbe kapaszkodva pedig csak álmodod, hogy feladod az egészet és csendesen felemészted magad, hogy vége a játszmának. Hamar rájössz, hogy ezen egyáltalán nincs mit irányítanod, ez megmásíthatatlanul, ténylegesen történik. Veled. Akkor. És ott. Pontosan abban a tetves, ragadós, elnyűtt pillanatban. Másra nincs lehetőség. Nincs jobb vagy rosszabb. Nincs mit mérlegelni, nincs min gondolkodni. Semmi ilyesmi nincs. Választásod pedig főleg nem. Egyszerűen át kell adnod a tested, bedobni közönyösen a hullámba. Kivárni. Megtörni. Lerogyni. Szolgálni. Vagy feladni egyszerűen, minden mindegy alapon. Üresen sétálni a ragacsos szürkületben, mozgó árnyéksemmiként, sötét vakfoltként a tündöklő űrszörnyeteg szembogarán, fel s alá, tehetetlenül lóbált kicsinyességgel, miközben zúdul az árnyékzivatar, teljesen körülvesz, és végül hirtelen elszakad az utolsó szál is. Abbamarad a dübörgő szívzaj, a megtört, apró légzések egyre lassulnak, s hosszabbodnak a szünetek köztük, hogy aztán teljesen ellepjék a semmivé vált testet, felemésszék annak helyét és tökéletes semmirészecskéikkel töltsék ki. A koromfekete, kiterjedés nélküli amorf tócsa hirtelen a sosemvolt űrjévé válik a semmi közepén. Szilánkosra törnek a határok. A következő lépésed kimeneteléről gőzöd sem lehet. Nincs a kezedben semmi. Nincs harc, nincs kiáltás. Ez talán a könnyebb út, de teljes önfeladás kell hozzá, hirtelen eszméletlenség és öntisztulás, az üresség végfokának gongja, gondolati, érzelmi ki(semmi)sülés, teljes csupaszság. Egy hintés didergő semmisség. A recept egyszerű. Instant istenpárlattá kell válni, aztán rezegni tehetetlenül, halott egyszerűséggel, s hirtelen elégni végül, a semmi mindenségének tudattalan részecskéjévé válni. A végpont mindig ugyanaz. Csak egy a biztos. Hogy ide vezet majd a sötét, bűzös barlang. Nincs titok, nincs fény, nincs ámítás. Csak egyenesen, a semmiből a semmibe. A tudattalan semmijéből a tudatos semmibe. És hol az átutazó kihívása?

Úgy látszik, ez a szenvedni akarás, ez a végsőkig kitartó tragikomédia az egyetlen, ami fontos neki. Ha célját megsemmisítik, aljasul lemeztelenítik és vergődik saját létének értelmetlenségében. Könyörög olyankor az árnyékhoz, minél hamarabb lehelje rá áldó sötét maszlagát, ejtse rá színtelen, szagtalan, érinthetetlen semmifátylát. Az ember márpedig harcol, hogy legyen. Nem való neki a vereség, de nem is bír nélküle élni. A végsőkig is elmegy, s ha elveszik életét, még messzebre is. Csak maradjon ép az áldott piedesztál, az elhintett magok nőjenek bele az égbe, csak belei lógjanak a fellegekből és vérével karcolódjon isten minden nyilvántartott postagalambjának gyűrűjére az üzenet, hogy sosem lesz vége. Akkor már közel az üdvözülés. Akkor már le vannak szarva az istenek is, eszközök voltak csupán, melyek eldobva hevernek rendeltetésszerű használatuk után a mosórongy mellett a sarokban. Elvadult utcai korcsokként morognak és prüszkölnek onnan a gazda tetemére, soványan, betegen, a büszkeség és méltóság emlékétől is megfosztva. De ti csak legyetek sudárak és büszkék. Törjetek nagyra. A jövő reménységei, a változást hozók.

Lófaszt. Nincs mit hozni, nincs hova magasodni. Az ég régen összezsugorodott, alig férünk alatta. No és ha lenne is hova. Minek?
Hogy érvényt szerezzen magának a mindörökké ámen? A mindörökké egoizmus? Mindörökké egyetlenség, a végtelenség és a haladás illúziója, születés és halál? Az utolsó kocka, az elhaló pupillába zárt látvány, pecsét az öröktől fogva nemlétező szentélyek kapuira, a szemhéj utolsó leborulása a világ képzete előtt, amikor fény derül a szörnyű igazságra, az utolsó és egyetlen igazi valóságra. Az élet gyümölcseinek folyamatos rángatása hasztalan volt, a nedvek frissen, emésztetlenül folynak majd ki az elrohadt fogak közül, lassan cseppenve az élettelen, meztelencsiganyelvről a porba, táplálva a jövőt alapozó semmit, termékenyítve megannyi születendő halál magvait.

Szarok az örökkévalóságra. Szarok a jövőre. A közönyt választom. Küzdök is érte talán. Megsemmisülök a végtelen mélységekben, ha muszáj. Inspirációt próbálok azután meríteni a legmélyebb sötétségből, hogy majd megtört senkiként, szánalmas, gyötrődő élőhalottként botorkáljak a fényben, üres sorokat, értelmetlen szavakat dobálva a vakító sugarak tükörsimaságára. Megvető pillantások hada és a fájdalmas eszmélés váratlan támadása, ez lesz a jutalom, s én egykedvűen nyúlok érte. Üres, elhasznált tekintettel vágom zsebre. C’est la vie. Még kell, még nem akarom eldobni. Nem ragaszkodom hozzá görcsösen, mint a kisgyermek féltett játékához, de azért még egy darabig magamnál szeretném tudni. Egy ideig még a zsebemben szeretném érezni a jelenlétét. Vagy már talán csak súlyának helyét érzem? Mint egy amputált végtag viszketése? Meleg, simulékony érintéséhez talán annyira hozzászoktam, hogy észre sem vettem, hogy nem az enyém már? Ki tudja. Talán soha nem is volt az. Talán a képzelet műve vagyok csupán. Egy hatalmas álom lényegtelen részecskéje. S ebben a rettentő látomásban ábrándozok az éberségről, mely a lélekzabáló élmények és felkavaró látomások emléknyomait zúdítja most a nyelv öntőformáiba.

És az ébredés? Hogyan lehet kiszabadulni a hatalmas lezárt szemhéjak alól?

Abban a bizonyos néhány percben biztos voltam benne, hogy nincs rés. Nincs átcsusszanás. Várakozás és remény. Értelem. Szeretet. És félelem. Gyöngédség és durvaság. Mind egyre megy. A semmibe. Menetelnek egyenesen feléje és én nem tudok semmit tenni. Magukkal rántanak a mélybe, hatalmas erővel szippantanak be és aztán hánynak ki. Sosem fogom megérteni valójában miről is szólt ez az egész. Leperegtek a kockák, véget ért a film és fogalmam sincs. Vakon ültem végig, s csak képzeltem, hogy látok. Őrjítő. Aztán persze majd ez a szellemvasút is ledob magáról. Nem kellek neki. A gondolataimnak se már. Leköpnek és cserben hagynak. Gonoszul hátat fordítanak, amikor rájuk sandítok. Uralkodni akarnának felettem, de kiderült, hogy még arra sem tartanak érdemesnek.

Vérfagyasztó élményt szült az a bizonyos néhány perc, kíméletlenül átvonult rajtam és elhasznált, szétkapart nyomokat hagyott bennem. Már-már csodálatosan iszonyú dolog volt ez. Halálos orgazmus. Ráeszmélés a végeláthatatlan semmi értelmetlenségre, amely folyton körülvesz minket és annyira fontosnak tartjuk. Bálványozzuk és ölünk érte. Magunkat, másokat, mikor hogy. Közben meg senkik vagyunk, s bizonygatjuk hogy mégsem. Hogy van értelme a lélegzeteknek, a szempárok milliónyi rebbenésének, az izmok összehangolt, szabályos működésének. Hogy van hová tartani. Nincs céltalan élőlény, és nincs céltalan tárgy. Persze, van, hogy az ember kételkedik.
Például amikor egyedül van. Teljesen egyedül. Magára marad az egynemű kopottszürke folttá vált tömegben.

Senki nem törődött velem, én sem láttam őket. A zajok egyre távolabbról érkeztek, mígnem teljesen elnémult minden. Akkor már nem láttam semmit. Tágra nyitott szemeim a végtelen feketeségbe néztek. A semmi közepén álltam. Vagyis az túlzás, hogy álltam… Lebegtem. A kaleidoszkópszerű árnyjáték is abbamaradt egy idő után és egyre sötétebb lett minden. Hiába próbáltam óvatosan, csendben elkúszni alatta, s közben tudatilag fokozatosan elhatalmasodni felette, egyszer csak apró ponttá zsugorított, súlyos fátylat borított rám, végtelen sötétséget. Eltűntem a térképről. Árnyékká váltam. A minden semmijévé.

Néha egy-egy világosabb folt húzott el mellettem, csak körvonalakat láttam és sugarakat, a mozgások hosszú, íves, szárnycsapásos lenyomatait. Gyönyörű volt. Zsibbadtan merültem a hullámok közé. Alig emlékeztem már érintésére, a pillanatra, amikor ráeszmélek, hogy arra a néhány percre, amikor betér hozzám, övé vagyok, kizárólagosan, feltétel nélkül. Ezúttal talán örökre. Az ellenállás lehetetlen. És abban a hosszú, lassan folyó és cseppenő, ragacsos ólomóráknak tűnő néhány percben felesleges is rá gondolni. Mert nem lehet. Olyankor nem érvényesek ezek a fogalmak. Olyankor csak te vagy. És aztán már te sem. Fokozatosan bomlasz semmivé, látod a száguldó részecskéidet magad körül elveszni a távolban, az érzékszerveid sorban mondják fel a szolgálatot, és senkire nem számíthatsz, csakis magadra. Erre a darab semmire, egy formátlan, jelentését vesztett húshalmazra. A testre, amely szétfoszlik és elfolyik körülötted, a semmi közepén. Amikor részévé válsz a megfoghatatlan, áthatolhatatlan és láthatatlan semminek, és a súlyos sötétség fokozatosan bekebelez. Levegő után kapkodsz, de nincs már. Keringesz és lassan süllyedsz… Nincs már levegő, és nincs már légzőszerved sem, amivel belélegezhetnéd. Még hallod belülről a test nyöszörgéseit, a gépezet szétesett alkatrészeinek szörnyű, ütemtelen végzaját, zsibbadtan észleled a hullámokban érkező, hatalmas és erős árnyékot, belédfolyik, mindenhol, védtelen vagy, egy darab lihegő semmi. Látod, ahogy felkebelez, érzed, erőteljesen, arcbavágóan. Tapintható a sodrása, puha és jéghideg. De hogyan? Hiszen már nincs mivel. Nincs bőr. Csontok. Ujjbegyek. A vonalak egyetlen hatalmas gomolyaggá sűrűsödnek, s aztán lassan szétcsordogálnak. Hallod a cseppenéseket az aszfalton. Hogyan? Ebben az értelem nélküli ördögjátékban nincsenek válaszok.

Lassan újra érezni kezdem a végtagjaimat, veszettül zsibbadnak, s én rongybábuként táncolok a szakadék szélén, veszettül szédülök, a fejem majd szétrobban. Komikus látvány lehetek. Vagy inkább szánalmas. Tántorgok, mint egy részeg. Az emberek valószínűleg undorodva szaporítják meg lépéseiket mellettem. Még mindig vakon lépdelek, a hallásom is csak részlegesen tért vissza. A némaság pedig valahogy egyértelmű ilyen állapotban. Nem is próbálok segítséget kérni. Néma, esztelen remegés. Végül lerogytam, pedig azt hittem tovább bírom. Vagyis azt gondoltam hamarabb vége lesz. De fene sokáig szorongatott, nem akart elengedni, hiába kapálóztam, egyre mélyebbre süllyedtem. Hát, ennyi volt.

Néhány pillanatnyi súlytalan lebegés, a rendszerű belső működés fokozatosan visszatér, az örvények pedig elkopnak a messzeségben, hogy aztán a semmiben való szédelgés után nagy robajjal térjen vissza a valóság, felváltva az árnyékvihart, gátlástalanul ömölve és érthetetlen tisztasággal, felfoghatatlan erőkkel és végtelenséggel érkezik az érzékszervekbe a fény és a zaj, a lassan élesedő tárgyak és arcok látványa, a szagok és az elviselhetetlen mennyiségű és erősségű hang. Mintha kegyetlenül másnapos lennél, hosszú, részeg eszméletlenség után, kibírhatatlan fejfájással jár a józanodás, percekig tart betájolnod hol vagy és mi a fene történt. A legapróbb környezeti behatások elviselhetetlensége vár még néhány percig. Aztán minden elmúlik, a valóság folytatódik tovább, visszazökken a tekercs, és peregnek tovább a kockák, mint ha mi sem történt volna. Igen, végülis semmi nem történt. A semmi maga történt, végtelen, felfoghatatlan valótlanságában. Csapdába kerültem, és eszem ágában sem volt menekülni. Mert nincs miért és hova. Azt hiszem kezet fogtam a halállal. Most is érzem a hideg nyirkot a tenyeremben.

Az eszmélet pedig talán csak a testem rángatta ki onnan. Talán örökre ottragadtam, némán, igézetten bámulva a sötétbe. De hogy juthatnék vissza, hogy felszínre hozzam őt? Meg sem ismerném. És talán már a süket semmi darabjává vált örökre. Kár lenne érte?

Nem tudom. Mindenesetre összezavarodtam, nem találom a helyem. Ott legalábbis, ahol eddig tartottam. Magamban, s körülöttem sem. Nem maradt semmi. Kizsigerelt az árnyékom, aztán belém tömködött valami ócska reprodukciót, hogy boldoguljak azzal. Kárörvendően, mámorosan kacagva lökött a keresőútra. Valószínűleg vígan szárnyal azóta, messze és magasan, a képzeletem határain réges régen túl. El akarom felejteni, hosszú időre.

Kíváncsian figyelem most magamat a távolból, amint boldogan kuporodok a valóság szent ölébe. Hálás, puha gyermektenyérként tapad arcom az érdes, forró aszfalthoz. A kép homályosodik, nem várom meg, míg teljesen szétrebben, hátat fordítok neki. Zsebrevágott kézzel elindulok az ellenkező irányba. Nem látom, merre vezet az út, egy óriási vékony tükörlap takarja el a látómező nagy részét. Egyre távolodok az ájultan fekvő magamtól, s közelítek egyenesen a tükörtorlasz felé. Fáradt arcvonásokat rajzol rá a fény, egyre élesebbekké válnak, de a tekintet üresen és elhasználtan lóg benne.

Nincs már értelme küzdeni.
Megtértem.


2 megjegyzés:

  1. Nos, enélkül, hogy pontosan tudnám, mi is váltotta ki benned ezt az érzést, úgy érzem, mintha érteném. Sőt, mintha mindannyiónknak lettek volna/lennének hasonló élményei/látomásai/gondolatai. De azért hadd nyugtassalak meg: ez is múlandó. Csak néhányat kell aludni...Kuli

    VálaszTörlés
  2. nagyon-nagyon érdekes volt olvasni.
    azt hiszem, én is eléggé átérzem és valahol örülök, hogy megfogalmaztad helyettem ezt a tehetetlenség-semmiérzést. író vagy. és az író szavakba tudja önteni azt is, amit sokan mások nem. és ezzel - ha hiszed, ha nem - segítesz másokon.
    hát sok mindent tudnék még mondani, de szívesebben tenném személyesen. ezek a dolgok szerintem már a lelki intimitás határait súrolják..

    VálaszTörlés