nullpont

viszlát szörnyek. ezennel kissé világosabb, áttetszőbb vizekre evezek. kiszállok a sötét, bűzös, nehéz cseppekben gyűlő egotripmaszlagból. megmártóztam benne, méghozzá rendesen, olykor szívesen bele is fulladtam volna, de most már elég. néha talán már olyan szintet sikerült elérni az abszurd látomásokban vergődésnek illetve a valóság rémálomként (/a rémálom valóságként) való megélésének, amely már a nárcisztikus fetrengés utolsó, erőtlen rángásainak tűnhetett. és talán az is volt. de szerencsére senki nem ért semmit. én se. magamat meg pláne.

a terméketlen öncélúság nem jobb egyáltalán, mint a semmi.
mostanában többnyire inkább tompa érzéketlenséggel meredek az előttem haladó arcokra és tárgyakra. ha elmúlik a zsibbadt szenvtelenség, akkor a kívülállóság, a feloldhatatlan idegenség burkából vizsgálom őket. néha pedig erőt veszek és pattanásig feszülve, nyers erővel zakatoló, romboló rezgéseket kibocsájtó, ide-oda lökődő antianyagként ütközöm környezetem ellenhullámaiba. ocsmány tud lenni, utólag szégyenkezem is miatta. elvonulok és lassan átadom magam a néma érdektelenségnek. és akkor minden kezdődik előlről. semmi nem számít. csak az optimisták és a boldogok fárasztó kliséi kíméljenek a szivárványos fényű buborékjakkal. nem irigykedem, inkább csak értetlenül állok a színes, puha álomfoszlányaik felett. mi ez? nem emlékszem semmire, ami akárcsak hasonlítana hozzá. mi ez? kik ezek az emberek?

nincs mibe kapaszkodni. nincs motiváció. nincs tét. nincs változás.

el kazovszkij: az eltévedt hajó (2007)

ebben az állapotban pedig a magány, a tudatos elzárkózás jobban inspirál, mint az emberek. de a vadhajtásos önanalízisnek most biztosan vége egy időre. a tekintetem elfordítom magamtól, mert hányok már tőle. íme a lassú visszaérkezés talpra, kézenállásból. a napokban rajzzal próbálom magam visszavezetni a valóság szúros fénysugaraiba, vagy talán csak a lélek nyugalmának esélyt adó lírai kontúrok közé. elég már az introspekcióból, a megfigyelt alany unalmas, önismétlő, elborult agyfosása kezd idegesítővé válni. a megfigyelő eldobja a kórlapot, darabokra tépi a szellemfotókat, csak úgy sercegnek, miközben lángba hajítja őket. aztán összetöri a féltve őrzött üvegcséket, melyben utolsónak hitt lélegzetpárlatok rohadtak, kiengedi a szellemet a palackból, egy másik, nagyobb palackba ugyan, de a szilánkok emlékét is porrá zúzva azért nagyobb lesz a mozgástér. lehet majd olyanokat gondolni, hogy nincs bezártság. hogy nincs értelmetlenül elszálló perc. a magányos tömegek nem is magányosak. vagy nem is tömegek. hogy lehet máshonnan is szemlélődni. a befelé irányuló tekintet hátraarcot vesz és a világ végtelenségének, sokféleségének illuziójától töretlen lendülettel indul neki a napoknak.
jelenleg ez a nézőpont több szempontból is kielégítő. ennek eredménye például a cigarettázás helyén tátongó óriási űr részletes megfigyeléssel és lendületes, íves rajzmozdulatokkal való kitöltése. (ennek egyes nyomai nemsokára látszódni fognak egyébként itt a blogon.)

szóval elég a megrögzött egoizmusból, a véget nem érő rémálmodásból, a katalepsziás, depressziós mozdulatlanságból. a világ elszáguld mellettem és én még csak a körvonalakat, a formák jellegzetességeit sem tudom felidézni. irány kifelé. körbe kell nézni. hátha van mit. hátha ezúttal nem csak rombolni leszek képes, hátha tudok termékeny és konstruktív lenni. hátha adok majd esélyt magamnak a hibázásra. hátha lesz kitartásom végigcsinálni, amit akarok. végre komolyan elmerülni valamiben, nem csak felkapni aztán könnyedén elhajítani a tárgyakat és torz vigyorral nézni, ahogyan szétrobbannak. hanem akarni és véghezvinni. épülni és építeni. és hátha képes leszek alkalmazkodni, tartozni másokhoz. hátha emlékszem még arra, hogy milyen megőrülni valakinek a hiányától, milyen ölelni a könnyed, spontán percek gyermekeit, vagy egyszerűen, önfeledten heverni a pázsiton, roppant kíváncsisággal figyelve a lassan haladó felhőóriásokat.

nem tudom mi vár ott, mindenesetre kipróbálom.

mert talán mégiscsak akad menekülési útvonal. ha pedig újra a sötétbe zuhannék hirtelen, miután nyugodtan, reményekkel telve becsuktam magam mögött az ajtót, hát képzelek magamnak újat. pillanatnyilag ez van.