2010. máj. 7.

interjúrészlet


Hogy mi van a hallgatásom mögött?

Na, idefigyelj! Egy.
Nekem semmiféle alkotói válságom nincs.

Az elmúlt két évben,

de ezt értsed, ahogy mondom,

minden áldott nap

legalább egy verset nem írtam meg,
ha esett, ha fújt.
De volt olyan például,
amikor három verset nem írtam
egy délelőtt leforgása alatt.
Hát persze az ilyen
én úgy nevezem "rohamok"
ritkák. Másrészt maga a kérdés is naív.

Egy igazi hallgatás az nem olyan, ami mögött
valami van.

Az én hallgatásom mögött --- Hát kérlek,

ott hallgatás van.
Ameddig a fül elhall.
De olyan ám, mint őrszobán a KUSS után,
vagy mint egy halott csecsemő agyában,

vagy mint az első

csók után, mikor még
nem illik megszólalni,

mert a szájak
még magdeburgi féltekéknek érzik magukat:

ha ezt a megfeszített bambaságot ismered,
a minden másodperccel
tűrhetetlenebb s törhetetlenebb
csendjét a kölcsönös részvétnyilvánításnak,
hogyhát megint így egymásratalált két
s önmagát illetően legalábbis
mindegyik tudja: két mi talált egymásra.
Nos, ezek persze csak metaforák.

De jobban nemigen megy ezt megmagyarázni,
s ma még egy szonettet kell
el nem kezdenem. Amolyan penzum, évfordulóra.
És ez a legnagyobb felelősség:
el nem kezdeni.

Ilyenkor még annyi támpont van ---


Petri György


Szebeni András fényképe (1993)


Álljon itt ez a vers az elmúlt néhány hétben meg nem született bejegyzések, versek, novellák és egyéb halott magzatok kopott emlékére.
Szerintem kurvajó.

Egyszerűen muszáj volt idetennem, valahogyan megragadja azt az állapotot, amiben vergődöm mostanában, azt az egyszerre bennem kavargó nagy büdös semmit és mindent szerettem volna érzékeltetni, ami miatt nem írok mostanában a blogra, és máshova se igen. Én nem csinálok már irodalmat. Se szépet, de randát.
Sose csináltam.
Nem mondom, ömlik belőlem, ha kell, csak sok értelmét nem látom.
Meg vannak most más dolgok is. Dögivel méghozzá. Beszippantott a gép. Vibráló szellemkép vagyok, nem is érzem, hogy létezem.

Vérszomjas, kegyetlen álmok gyilkolnak meg minden éjjel, s aztán az élettelen, ürességtől tátongó test ébredésének szagára körémgyűlnek a hétköznapok apró, láthatatlanul belém fúródó sörétei. Szét vagyok tépve. Fulladok.
És ez az állapot nem inspirál, bassza meg. Olyan szarságokon rágodom, hogy semmi kedvem nem marad az alkotáshoz. Rombolni, inkább.
Mi a szart írhatnék?

(Pedig lám, Petri milyen jól ír arról, hogy nem ír!)

Én most jelenleg egy jó adag képtelenség vagyok. Én most jelenleg nem is vagyok. Sajnálom.

Vagy nem. Egy darabig még inkább nem.

Következzék tehát a következő felvonás:
Csend-ülés, áb-rándulás!

4 megjegyzés:

  1. csak ennyit szeretnék hozzáfűzni:

    Eörsi István: AZ UTOLSÓ TELEFONBESZÉLGETÉS PETRI GYÖRGGYEL

    „Már alszik reggel óta, ne gyere, nincs magánál” –
    mondta Mari az utolsó előtti napon, mire letettem a kagylót.
    Rögtön felsírt a telefon. Hívásomtól felébredt, és beszélni szeretne velem.
    Kis szünet, aztán „Ujszi – susogta –, tajszimisatigutalita”,
    „Igen” – válaszoltam, de azért mond még egyszer, nem teljesen értem,
    „Tiszima telituda maszitarite szepatile”, és dőlt belőle
    az információ – egyszer sajnos közbe vetettem, hogy
    „Igen” –, és hozzáfűztem valami felejthető hülyeséget,
    de amit ő válaszolt, az nem felejthető már,
    „Teliszameta szitilema” és „tiszimatila setemeri”,
    örömteli vágya a közlésre suttog bennem
    most is, hallom a hangot, egy elsüllyedő világét,
    ezt köszönöm akkor is, ha már nincs kinek megköszönjem.

    2000. július 18.

    VálaszTörlés
  2. Jó vers. De most akkor leállsz a bloggal? (Nem mintha mostanában nem állt volna egy picit, mondjuk...)

    VálaszTörlés
  3. megfordult a fejemben.
    kinek hiányozna?

    mindenesetre írni nem hiszem, hogy fogok tudni a következő hetekben.. durva kapacitás- és ihlethiány van. de lehet, hogy lesz egy két rajz. csak be kéne szkennelnem.

    VálaszTörlés
  4. tiszteletem az írottakért, és élvezetem a leírakban. ha volna még valamicske..az alján? hát megolvasnám..

    VálaszTörlés