2010. ápr. 9.

REMegés


döglődtem, nyargaltam. ennyi, bocs. de most megint lilaköd, osztrigalecsó sugárban. ígérem. érteleműzés, elmélyült őrülés. új felismerések, régi félelmekkel kézenfogva.
l
épésről lépésre egyre hatalmasabbá kovácsolódik mögöttem az árnyékbál, egyszer majd talán végérvényesen magába szippant és végre nem csak a pofám fog járni. de addig is. kinek, minek? magamnak és más senkiknek. tudjátok. hogyne.
meg végülis, ha úgy nézzük, olyan ez a blogolás, mint a hugyozás. ha inger van, produkció is. most meg éppenséggel akad.
az impotens hullarongy néha életre kel, és úgy csinál, mintha. madarakat ijesztget. tréfasírók lebegik körbe, meg zsírkrétaszag. mindig ugyanazzal az éktelen, makulátlan lendülettel kezdődik, és mindig ugyanabban a savanyú, mocsaras, négyzetesen görcsös mozdulatban végződik.
ez van. hogy legyen.
viszketek, hullok.



Tarkovszkij "Tükör" c. filmjéből


a törékenységben őrületes erő lakozik. a szilánkok vakok és veszettül élesek. amikor a saját tested csikorgó darabkáin taposol mezítláb, akkor tudod. érzed. hogy akkor létezel igazán magadban és nem másokban, amikor darabokban. és taposod, őrlöd magad. porrá zúzod egzisztenciád minden kézzelfoghatóságát.
leépíted magad, hogy felépülhess.
hogy innentől kezdve már csak magadba nézhess, és ne
csak magadat lásd. mert az összezavar. az erdőtakaró, bozótos semmi. hiszen emlékszel még az álmokra, melyek mind ugyanarról szóltak. melyekben darabokra szaggatod a csontszövettől és az inaktól kezdve a legutolsó szőrszálhagymáig magad. széthasítod a testet, aztán lehunyod a szemed. a hatalmas szemhéjat, melyet a lehasított bőrcafatokból varrtál össze, tűéles csontszilánkot és hajat használva, az elvarratlan szálak halottan lógnak le a leheletvékony, maghéj alakú hússzárnyról, mereven, nem rázza őket szél, sugárzás, vagy lélegzet. a lepel ráborul az apró darabokból álló tetemre, az egész még olyan friss, olyan élettel telt szagú, amilyen csak az utolsó előtti pillanat lehet. a határpont lét és nemlét között.

először a végtelenül m
ély siketséget érzed, a feszülő, vashideg energiát mindenben magad körül, a lassú hullámzást a levegőben és a tárgyakban, s ahogyan tekinteted lassan végighordozod környezeteden, észreveheted az elképesztően vékony koncentrikus körök hullámzását magad körül, alig érzékelhető morajlásuk egyre távolabbi tereket súrol, mígnem aztán az utolsó előtti pillanatban az legutolsó kör is lassan elhalványulva kitágul, elhígul a messzeségbe. és akkor veszed észre, hogy nemcsak a körök tűntek el, a vibráló hullámzás, hanem velük együtt a tárgyak, a föld, a növények is, minden. de ez a semmi-állapot csupán egy szemvillanásnyi ideig tart. közben az elviselhetetlenül üres, steril őscsend zsibbasztó ölelése elviselhetetlen súllyal nehezedik testedre és alattomosan, szerveidet belülről fojtogatva jár át.
robbanó képszakadás, néma csend.


aztán hirtelen nagy mennyiségű levegő tódul a tüdődbe, megfelelő mennyiségű oxigént juttatva a véráramba.
fény, homály. újrakezdődik a gyötrelem, magatehetetlenül felsírsz.
körülötted meghatottan mosolyognak.

hogy milyen kurva édes.

szellemvasutazás az örökkévalóságig.


Lee Miller: Portrait of space


gubbasztás, gondolati roncsonépítkezés.

a minap fejbekólintott egy kérdés valakitől, amire nem lehetett zsigerből válaszolni.
most valahogy ezt próbálom körbejárni.
magamat.
hogy önmagamnak érzem-e magamat.

van, hogy. aztán néha meg többféleképpen sem.

vegyük például azt, amikor félek a tükör elé merészkedni, mert pontosan tudom, hogy mi vár. és attól, hogy bármikor megtörténhet az, amire mindig számítok, ha farkasszemet nézek önmagammal. csak eddig sosem vált valóra. még erre sem képes ez a dögletes elmejáték. hogy véget vessen. vagy elkezdjen. egyszerűen csak van. lengedezik a tavaszi szélben, mint a súlyos nedves ruha a szárítókötélen.

szóval ez olyasmi, ami rejtve létezik, egyre csak növekszik, egyre hangosabban lélegzik veled párhuzamosan, s az utolsó időkben olyannyira megnő, hogy már ordítva sem hallod saját magad, csak a monoton, szörcsögő lélegzését benned. véged van. menekülni kell ilyenkor. a külvilágba, másokba. emberekbe, tárgyakba, mindegy hova, csak menekülni magadból, a testből, melyből kiszorultál. zugokba, fülekbe és szívekbe szállni, hogy érezd, hogy milyen létezni. és akkor lehet majd nyugodtan, erőteljesen fellélegezni és kívülről nézni magad, üveges szemekkel, a metró ablakában homályosan tükröződő testből, némán, egy helyben suhanva követni a formátlan lelket idegen testekben, az ismerős szellemet fémben, fában, húsban. a potyautast meg már nem hallod, hogy dühöng és visít, már nem rángatja a gazdatestet, esetlen, merev mozdulatokra, keresetlen cselekvésekre késztetve. most végre békén hagy. de azért még így is rémálom marad.




Man Ray: Anatomies


hiszen már kívülről bámulod, ahogyan magadat nézed a saját testedből, a szárnyaló, zabolátlan lelket. hányódsz a béltengerben, miközben szempattanásig húzódó apró kis kísértések tompa zaja döngeti a falakat. belülről emésztődés van, nyugalmas várakozás egy örökre beragadt óramutató továbbkattanására. tudom, ha ez a mirelitpillanat átfordulna a következőbe, hirtelen hasítana fel a bárd, mely mindig is a fejem felett lógott, rezzenéstelenül, udvariasan várva a megfelelő alkalomra. pontosan arra a pillanatra, melyben arra riadok majd, hogy a kettéhasadt testből hatalmas lélegzettel török elő, s a kirobbanó, nyers szabadságot az első igazi, élő dolgot hanyagul kettébe töri a zaj. azt hiszem valaki tapsol mögöttem és hátranézve meglátom magam, ahogyan a tükröt nézem, mely már nem ver vissza semmit. se fényt, se húsdarabokat. a test visszavonhatatlanul megszűnt létezni, a képmás pedig kiszabadult. és sem a gazdatestet, sem a saját képmását nem találja. a lélek szabad, de cselekvésképtelen, csupán az absztrakt térben létezhet, az élettelen ikerszörny, a hústest utórángásai pedig még hosszú éveken keresztül nem maradnak abba.

melyik vagyok én? mindegyik egyszerre? egyik sem?

tulajdonképpen halott ügy ez, bárhonnan is nézzük.
a palackból nincs menekvés. néha megkocogtatom az üvegfalat belülről, s az torz, remegő visszhanggal kong bennem. ha összetöröm, minden eltűnik.
akkor volt, nincs.
nincsvan.

a kérdőjelek pedig továbbra is kielégítetlenül lógnak a szilánkokról.

hol a határ álom és valóság között? hol a határ a lehetséges és a lehetetlen között? hol van test és lélek között? és hol én és nem én között?
hol van, miért nem látom? nincs? vak vagyok?
vagy netán most is álmodom?

hosszú percekig állok a képmásom, az átkozott tüköriker előtt és próbálom magamévá tenni. de nem megy. ez nem én vagyok. a valóságban az az örjítő, hogy soha nem látom igazából kívülről magam.
csak ezt ismeretlennek tűnő, távoli és idegen reprodukciót melankolikusan oldalra hajtott fejjel, lesütött szemmel álldogál, sistergő hullámokat rajzol mögötte a sötét, barázdált semmi. mélység és zuhanás ismeretlen fogalmak e kétdimenziós valóságmásolatnak. ő egyszerű vizuális rabszolga. alávaló álvalóság. a semmiből építkezve érlelődik ott a minden,
egy apró hazug pontba tagozódik a világmindenség, hogy aztán robbanásig telve remegjen egy életen át, dobogó feszültségtől telve sorvadjon amorf, súlytalan zajjá. és ennek a lehetetlen dimenziónak a kellős közepén áll elöl összekulcsolt kézzel, vállára hajtott fejjel, szinte teljesen lecsukott szemhéjakkal ez a zavart vétel által transzformált gyenge másolat, erről a még gyengébb eredetiről. a zúgást hamar megszokja a fül, de ahhoz több idő kell, hogy meglássam az arcban az ismerős vonásokat, a testtartásban a birtokolt jellegzetességeket, kell egy idő míg felépítkezik bennem az ösztönérzés. hogy ez vagyok. hogy ez én.



Man Ray: Kiss

általában túl hosszú ideig tart, hogy kivárjam és kevésszer is teljesedik ki abszolút módon, akkor is csupán néhány rövid pillanat erejéig. a képmás akkor célzott, gyors rándulással felnéz, egyenesen a szemembe vájja és mélyen belém szúrja tekintetét, vizslatva a bizonyíték után, hogy valóban én vagyok-e az eredeti, és ő tényleg csak egy képmás. néha nem bírom pár másodpercnél tovább elviselni a nézését és elkapom a tekintetem, hátat fordítok neki a szememmel. olyankor szomorúan visszahajtja fejét, s tovább álldogál ott a következő alkalomig, amikor elé merészkedem és megpróbálom betörni és magamévá tenni. amikor ez sikerül, akkor hiú, öntelt képpel vágom arcába a végtelen, megkérdőjelezhetetlen igaziságot, a kezdetektől fogva való alapvetést, miszerint én vagyok az igazi és ő másolat csupán. ilyenkor kiélvezem magam, élvezem, hogy hús vagyok és csont, meg ízületek, szaru, és csupa nedvesség a szövetekben.
víz és vér.
és én a vér, ő pedig csak.

de egymás nélkül valahogy mégsem.
mert egyek lennénk. ugyanazok.

a tükör túloldaláról nézve persze éppen fordítottnak tűnhet a helyzet. és tényleg: mi van, ha én vagyok a tükörkép és az a másik a valóságos(abb)? Mi van, ha a másik oldalon álló az igazi és mozgat engem, mint tökéletes képmást, emberarcú árnyékot. hajszálvékony, zsinórokon rángat, és még csak nem is észlelem. igen. talán csak árnyék az, ami vagyok. árnyéka önmagamnak. aki szintén azt hiszi, hogy árnyék és én mozgatom. éppen ezért, csak állunk egymással szemben, tehetetlenül, beletörődve a bizonytalanságba, a valóság értelmetlenségébe és komplexitásába, összerogyva és felismerhetetlenül eltorzulva.

hirtelen csobbanás, a kép szertefoszlik. néma csend.
a tükörfelületen koncentrikus körök kezdenek hullámzásba, majd egyre halványodnak, lassan távolodva a becsapódási ponttól...


by: Harry Callahan

4 megjegyzés:

  1. Ezek a gondolatok, ezek az érzések mind ott vannak bennem is. Nem szeretem a tükröket. Félek tőlük, félek attól, hogy látnom kell azt a másikat, akiről tudnom és hinnem kell, hogy az is csak én vagyok...minden nap legyőzöm ezt a gondolatot, és használom, mint eszközt, mint ahogy normális emberek teszik. de mindig ott motoszkál bennem a kérdés..
    számtalanszor gyötör az is, hogy miért pont ekkor és ebbe a testbe került az én lelkem? és az is, hogy soha nem nézhetek a saját szemembe, csak a tükörben, ami ócska mása csak az eredetinek...milyen nagyképűen hangzik mindez, pedig ezekre senki nem tud értelmes választ adni, csak azt, hogy ne foglalkozzunk baromságokkal..hát ne is. amíg az időnk véges.
    néha elfelejtem, hogy létezem. pompásan könnyed érzés. ezt érezheti egy kisbaba élete első perceiben. és mikor újra visszatér belém a tudat, újra bekapcsol a gép a fejemben, na olyankor valami végtelen szomorúság száll meg. Élni kell és cselekedni. de egyedül, magamért minek? A lét elviselhetetlen önmagában. Ezért talán az egyetlen értelme ennek a játéknak, hogy találj magad mellé rokonlelkeket, akiket szeretni tudsz, mert olyankor a lelked boldog és ez az egyetlen vigasz a testbe zártságra. Nevetéskor táncol a lélek. ezekért a pillanatokért viszont jó élni!
    na meg ott vannak az abszurd dolgok. amikor valami újat raksz össze vagy csak észreveszed, hogy a végtelen időben és térben éppen akkor és ott a te jelenlétedben úgy történt. vagy egy másik lélekkel közösen éltétek át. a körülmények pedig végtelen színes skálát kínálnak ehhez. és olyankor hálás tudok lenni valami létező vagy általam és mások által valósnak hitt és remélt erőnek.
    Angi

    VálaszTörlés
  2. jó tudni, hogy mást is foglalkoztatnak efféle kérdések!

    ez az ambivalencia, amiről te is beszélsz, gyakran szaggat engem használhatatlan darabokra mostanában. "a lét elviselhetetlen könnyűségének" érzete, vagy legalábbis az utána való gyötrő és értelmetlen vágyakozás, a szépség és teljesség valódiság felett álló puha és végtelen ködrétegeinek tapogatása, ezzel szemben pedig a naturalisztikus igaziság keresése, az ittlét és a jelenvalóság élességének átható tapasztalása, az ordító hibákkal és a kegyetlen szívtépéssel együtt, az önfeledt léleKzés az érzékszerveken, a test földhöz tapadt anyagiságán keresztül..
    nem összeegyeztethetőek.
    tudatos módon legalábbis elképesztően nehezen. az erről való mélyreható gondolkodás pedig a józanész határait túllépő felismerésekhez vezethet, de a köznapi életben nem lehet velük jóformán semmit kezdeni. nem kerülök általuk közelebb sem magamhoz, sem máshoz.
    sőt.
    egy idő után hektikus, szabályozhatatlan folyammá válik ez a sok önreflexió, azt hiszem olyankor fel kéne rögvest ébredni, örökre felejtve a rémálmot, még ha csak rossz imitációnak tűnik is jelenleg számomra a visszatérés a magától értetődőségbe, a megszokottba.
    és miért is ne. jobb ötletem jelenleg nincs.

    azt hiszem te vagy az első kommentelő, akit egyáltalán nem ismerek személyesen, és ettől valahogy még érdekesebb olvasni a gondolataidat. örülök, hogy reagáltál.

    m

    VálaszTörlés
  3. mennyivel szebben és pontosabban fogalmazol, mint én!
    bennem rengeteg gondolatot indítanak meg az írásaid, nagyon szeretem olvasni, de bevallom, néha nehezen emészthetőek a szövegek, hiába írsz egyszerű vagy annak tűnő dolgokról, jól érzékelhető, hogy mennyire összetettek még azok is, és ahogyan ezeket te szavakkal átadod nekünk, az valami egészen káprázatos.

    VálaszTörlés
  4. köszi!
    igazán örülök, hogy gondolatébresztőnek tartod az írásaimat.. mivel sokszor kételkedem abban, hogy megosztásra érdemesek-e egyáltalán ezek a túlontúl szubjektív agymarcangolások.. de ha csak egy-két ember számára érdekesek, akkor már nem felesleges ez a blog.

    és megértem, ha néha nehezen emészthető, amit írok, mert számomra is sokszor az.
    hajlamos vagyok elragadtatni magam olykor és nyakatekert monológokban kifejezni az érzéseimet, ami semmivel sem jobb az egyszerűen megfogalmazott, világos dolgoknál. csak az ilyen témák hétköznapi szóhasználattal valahogy nem megragadhatóak számomra. komplexitásukból, líraiságukból adódóan. nem tudom, talán verses formában kéne inkább ezeknek a gondolatoknak napvilágot látniuk..

    VálaszTörlés