2010. márc. 14.

fraktál


„Ha belegondolok, különös állandóan a földet nézni, egyfolytában törött és kidobott dolgokat keresni. Egy idő után elkerülhetetlenül megfertőzi az ember agyát. Merthogy semmi nem önmaga többé. Itt egy darab ebből, itt egy darab abból, de sehogy sem állnak össze. És akkor, bármilyen furcsa, ennek a káosznak a peremén megint minden elkezd egyesülni. Egy szétporladt alma és egy szétporladt narancs végülis ugyanaz, nem? Nem tudod megkülönböztetni a jó ruhát a rossz ruhától, ha mindkettő darabokra van tépve, ugye? Egy bizonyos ponton a dolgok szétesnek szemétté, porrá vagy forgáccsá, és ott van előtted valami új, a részecskéje vagy halmaza egy olyan anyagnak, ami még azonosíthatatlan. Csomó, porszem, töredék egy tér nélküli világból: a tárgy-lét nullpontja. Műgyűjtőként az a feladatod, hogy megmentsd a dolgokat, mielőtt elérik az abszolút rothadásnak ezt az állapotát. Sose várd, hogy valami egészet találsz – az csak véletlen lehet, valaki hibázott és elveszítette -, de arra se pazarold az időd, hogy teljesen elhasznált holmikat keress. Valahol középen lebegsz, olyan dolgokra vadászol, amik még megőriznek valamit eredeti alakjukból, még ha használhatatlanok is. Amit más eldobhatónak tart, azt neked meg kell vizsgálnod, darabokra szedned, életre keltened. Madzag, üvegkupak, széttört rekesz egy ép deszkája – semmit sem szabad figyelmen kívül hagyni. Minden széthullik, de a mindennek nem minden része, legalábbis nem egyszerre. A feladat kiszúrni ezeket az ép szigetecskéket, elképzelni őket összekapcsolva más szigetecskékkel, majd az egészet megint egy másikkal, és így megalkotni egy anyagi szigetvilágot. Menteni kell a menthetőt, a többit pedig megtanulni otthagyni.”


Paul Auster: A végső dolgok országában (1987)


Hasznos „szakmai tanács” egy született túlélőtől. Ha úgy nézzük, akkor esszenciális életfilozófia. És gyönyörűen eltalált allegória. A szöveg valójában csak a történet egészének szerves részeként működik, úgy van igazán értelme és súlya, de így a regény kontextusából kiragadva is egészen érdekes, hiszen többféle jelentéstartalommal bírhat. És én több szempontból is fontosnak érzem számomra ezt a részt. A következőkben ezt szeretném kifejteni.



A műgyűjtés szó jelentése a regényben drasztikusan távol esik az általunk ismert értelmezésektől, abban a világban ez nem polgári kiváltság, vagy valamiféle megvilágosult küldetéstudat, nem finomkodó esztétikai élmény. Itt kemény túlélési gyakorlatról van szó, az utolsó esélyről az éhező test és szellem számára, az egyetlen kapaszkodóról, amely hányattatott sorsú protagonistánk számára egyenlő lesz az élettelen tárgyakból, az egymást követő lépésekből, az elmúlásból táplálkozó törékeny reményérzettel. Kotorászás a mocsokban, dögmadárkodás a túlélésért, mely tulajdonképpen nem kecsegtet semmi jóval. Nem túl hálás feladat, főleg egy fiatal nő számára, akiben még élénken buzog egy jobb világ emléke.

Tulajdonképpen az egész mű egy kíméletlenül őszinte, nehezen megemészthető monológ ebből a lehetetlenül borzalmas világból. Az "utolsó előtti pillanat" szüleménye. Velőtrázó gondolatsikoly az árnyékvilágból. Ezen a helyen minden a feje tetején áll, íme az élet a görbe tükörben. Lépésről lépésre egyre közelebb a vég, és mégis: minden egyes megtett lépés gesztus, lázadás, mely azzal a jelentéssel bír, hogy feladásról még szó sincs, mert még menetelünk előre és még létezünk. Bár nincs menekvés, a torzulás maradandó károsodás, örökteher a süvítő szélben himbálózó pókhálóroncson. Radikális, eszement, és mégis jól elképzelhető, átélhető. Nagyon életszerű rémálom.

Egy ország a semmi peremén, egy folyton változó, amorf terület tele halállal és szenvedéssel, testi és lelki megsemmisüléssel, bizton várható, de mégis kiszámíthatatlanul érkező tragédiákkal. Fetrengés a romokon, egy olyan szinten, ahol már nem sok értelme van, nem is lehet igazán emberként létezni. Ahol már keresve találni csak emberit. De keresni nem is nagyon szabad, értelmetlen, felesleges naivitás lenne. Abból csak pofáraesés lehet. Szóval alkalmazkodni kell, túlélni. Menetelni. Nem belegondolni. Mert az halálos lehet. Radikális antiutópia, legnagyobb társadalmi félelmeink, a végtelen emberi kiszolgáltatottság és bizonytalanság manifesztálódik benne, az erkölcsök, szabályok hiányának keserű tapasztalása, a teljes értéktelenség, az emberietlenség érzése. Anna Blume testén és lelkén keresztül átszűrődve tálalódnak ezek, ott hever előttünk boncasztalon. Némán, megütközve szemléljük. Csak állunk szó nélkül felette, mert erre nem lehet mit. És akkor belénk hasít az érzés, hogy a mi szerepünk a diagnózis büszke képviselete, a tanulság harsogó levonása lenne, a reményteli törekvés a megelőzésre, no és a megkönnyebülés persze. Mert mi piheghetünk, hogy bármilyen is a mostani helyzetünk, a jelenleginél lehetne rosszabb is, ugyebár. Hogy nekünk milyen könnyű! Ostoba pihegők. Egy ehhez hasonló szörnyű végvilágot tartunk kezünkben egy kis időn át, aztán szépen továbboldalgunk, egészen a következő szörnyig, és végül már magunk sem tudjuk, hogy melyik rosszabb, az a távoli, elképzelt, lehetetlenül borzalmasnak tűnő, vagy az, amelyben élünk és amelyből ilyenekbe menekülünk, hogy aztán visszazökkenve mégis azt mondhassuk a valóságra, hogy azért ez még jobb annál. Mert jobbnak akarjuk látni és mert félünk ráébredni, bizony "a világ " nem feltétlenül egyenlő a világ azon szeletével, amelybe ágyazódva létezünk. Hiszen léteznek vidékek, ahol nagyonis valóságos és kontinuis a rémálom, amiből sehogy sem lehet felébredni.

És mi ezt, - ha közvetett módon is-, rendszeresen tapasztalhatjuk. Vegyük például a híradásokat. Nagyrészt merő borzalom, nyers tragédia az egész. Vér, fájdalom, halál. A "finomabb" gazdasági és politikai témák mellett a hírérték szempontjából irreleváns bulvár maszlagok persze jó tölteléknek. Ha túl tömény, hígítani kell. És egyébként is, kenyeret és cirkuszt! Valamivel szórakoztatni kell a népet a tólksók és szappanoperák között is... Szóval végülis ezekkel az evilági borzalmakkal nap, mint nap szembesülünk. Néhány percre a retinánkba sikoltanak azok a tekintetek, a szenvedő testek, az éhezés, a kiszolgáltatottság, a halál. Aztán hirtelen ugrással visszaváltunk a neutralizáló nyakkendős felolvasó pozíciójába, vissza kell zökkenni, ha egyáltalán van honnan. Ha egyáltalán még vannak mélyebb érzéseink, amikor mások fájdalmát látjuk. No és akkor megvan az összehasonlítási alap, hogyne. Ott rikoltozik, pislog az a szörnyvilág, belepréselve néhány képkockába, egy képernyőnyi felületbe, és az istenért sem akarjuk átélni a helyzetét, hiszen miért is kéne, "nem a mi ügyünk". Valószínűleg szépen bele is roppana az ember. Meghát „van elég bajunk így is”. De mi azért odáig még nem jutottunk el. Bár haladunk töretlenül. Csak másfajta végpont(ok) felé, de a következmény végülis ugyanaz. Érezzük, hogy úton vagyunk már egy ideje valami szörnyűség felé, talán mindig is afelé tartottunk, és tudatában vagyunk annak, ép ésszel felfogjuk talán, hogy ez nem folytatható a végtelenségig, hiszen egyszer mindennek vége. Végtelenség talán egyáltalán nincs is!

Elméletileg lassítható, "befagyasztható" lenne a hervadási folyamat, de amíg nem érkeztünk el az utolsó stációba, addig úgysem vesszük komolyan magunkat. Ez az állapot csak akkor lesz érvényes, amikor a következő lépésünk már a semmibe vezet. De az egész nézőpont kérdése. Hiszen ez a törékeny, bizonytalan pillanat, a bizonyos utolsó előtti, végülis, ha úgy nézzük, egész életünkön keresztül végigkísér bennünket, folyamatosan körülvesz és sohasem, tulajdonképpen képzet, de szellemileg baromi jól kiaknázható, inspiráló képzet, mely élénk szellemi magabiztosságot, öntudatos szembenézéseket és felfedezéseket adhat számunkra.

A vég nem a legrosszabb.
Talán az egyetlen biztos pont az életben. Kvázi kapaszkodó. És a vég tudata eléggé paradox módon: életérzés is. Szemléletmód. Az utolsó előtti pillanat tele van lehetőséggel.

(De ez már egy másik bejegyzés témája lehetne. Lesz is gondolom! Jean Baudrillard, a "közönyös paroxista" filozófiája élénken foglalkoztat az utóbbi időben, gondolatai inspiratívak, posztmodern társadalomkritikájában meghökkentően érdekes, új dolgokat vet fel. Komoly, provokatív gondolkodó, ajánlom figyelmetekbe, mert érdemes vele közelebbről megismerkedni.)

Marcel Duchamp alkotása


Szóval a lényeg: azért ragadtam ki ide ezt a néhány mondatot az Auster könyvből, mert elementáris hatással volt rám. Kizökkentett és közben magamba rázott. Vadul olvastam el ezt a részt újra és újra egymás után.

Az ember néha egocentrikus módon közelít bizonyos dolgokhoz, szubjektíven recipiál, megrágja és a saját képére alakítja őket, aztán bedobja a tükörbe, a képmások mellé és akkor azt mondja, hogy ez most valami, amitől úgy érzi, több lesz, vagy más valamiképpen, de mégis pont ettől még olyanabb, amilyen igazából. Ez most velem nem pont így van. Csak részben. Miközben olvastam, úgy éreztem, hogy ez most valami, ami vagyok éppen. Néha. És olyankor vagyok igazán. Merő képzelgés persze, beteges gondolatmerényletek magamról, hogy kitaláljak valamit ahelyett, ami van. Vagy ami nincs. Akár ugyanaz, akár nem, azért kétségbeejtő a helyzet. De hát mit lehet tenni, ezt érzem. És mostanában talán csak gondolatokban és érzésekben élek...

Mindenesetre azt gondolom, hogy jól ismerem, amit Paul Auster leírt, lüktet bennem, átjár. Mert ugye beleolvasok dolgokat, amik személyessé teszik az egészet. És akkor úgy érzem, az író a számból vette ki a nyelvem, és vele az agyamból tépte ki a gondolatot. Hasonló ahhoz, amikor olyan érzés tör az emberre, hogy önmagát látja valaki másban. Pedig az illető egészében fikarcnyit sem hasonlít rá. De nem az a lényeg. Valami mégis van, amitől úgy érzi, hogy ez most ő, vagyis akár lehetne ő is. Valami érezhető, pulzáló sugárzás. Mindegy, ez olyannyira megmagyarázhatatlan, és számomra sem teljesen érthető dolog, úgyhogy valószínűleg nincs értelme feszegetni. Nem lehet vele mit kezdeni. Egyszerűen hátborzongató. Talán végülis olyan egyszerű és mégis leírhatatlan élmény, mint a saját szempároddal farkasszemet nézni. Külön mutatvány, hogy mit művel az emberrel az ilyen szembesítés. Ritkán látjuk hús-vér önmagunkat magunkkal szemben, amely egyszerre távoli és megfoghatatlan, közben meg nagyon is valódi és nem is lehetne közelibb!

Azt hiszem mostanában egy egész nagy keresés vagyok. És hiány. És már nem tudom, hogy mikor melyik. És hogy amikor egyik, akkor merre a másik, vannak-e közöttük kapcsolódási pontok. Enélkül a keresések, "vadászatok" nélkül bizonyára kevesebb szellemi táplálékom lenne, kevesebb gondolatom, kevesebb értelmem. Lehet, hogy már a keresés maga a cél? DE akkor, mi az út, melyen haladva elértem? Azt az állapotot, melyre a folyamatos várakozás, szemmeresztés, bagólesés a jellemző. Hogy hátha jön valami, ami jó lehet. Mert végülis bármi megteszi.
"
ANYTHING GOES."

Szóval hajsza lenne ez a semmiben? Egyetlen nagy keresőút a semmi felé? Képzelt mozgás nemlétező célok felé? Vakon botladozva a tárgyak között, melyekről azt hiszed, valamit is jelentek? Szóval nem tudom, az az igazság. Mindenesetre az, hogy még keresek, hogy már felismertem azt, hogy pillanatnyi lényegem olykor a keresés maga, melyet közvetlenül hajt a tátongó hiányérzet bennem, a nagy üres semmi betöltésére való igyekvés, hogy érezzem a kapaszkodókat magamban, hogy ne forduljak át egy üres darabjává a kozmosznak, üveges szemű zombivá, hogy azért legyen bennem valami, amit még le lehet rombolni, vagy éppen tovább lehet építeni. És akkor úgy érzem, hogy én vagyok a kereső és a megtalált is egyben. Hogy a keresés maga vagyok, tulajdonképpen elvonatkoztatok magamtól, hogy megtaláljam magam. Öntudatlan orientálás egy fragmentált magam felé, a darabok felé, melyek különböző váratlan helyzetekben és ismeretlen helyeken rejtőznek, s én jobb esetben rájuk találok, és akkor lehet építkezni valamiből.

Olykor egészen különleges kapcsolat alakul ki köztem és egy ilyen „talált tárgy” között. Azt hiszem valahogy interakcióba lépünk egymással, egyfajta személyes viszony alakul ki közöttünk, ami a felemelő, izgalmas érzéseken túl általában azzal jár, hogy azon töprengek, vajon én voltam-e a kezdeményező, aki odalépett ezekhez a tárgyakhoz vagy inkább ők találtak rám, őket küldték hozzám. Általában meddő vitát folytatok ilyenkor magammal, ugyanis nem hiszek a determinációban, a sorsban, meg effélékben. Még ha nem is tudatos keresés nyomán bukkanok ezekre a tárgyakra, akkor is azt gondolom, hogy személyes közöm van, befolyásom a megtalálás folyamatára, mert éppen és akkor vagyok ott, és én vagyok ott, mert ha valaki más lenne, talán elkobozza előlem a zsákmányt, talán figyelmetlenül elsétál mellette, mindenféle érdeklődés nélkül. Szóval én odakerültem valahogy és aztán a kezembe került a Tárgy. Aztán egy ideig társa leszek, hiszen együtt létezünk a térben és időben, egymás mellett, egymásban. Egyek is leszünk talán. Egy idő után fizikai kapcsolat nélkül is. Mert hagyunk egymásban darabokat. Szóval olyan ez valamiféleképpen, mint a szerelem.
Szeretném magamat elszánt tárgyvadásznak hinni, de azt hiszem, legtöbbször a véletlen irányítja szemem és kezem. De azt hiszem néha kell a céltalanság, hogy ráleljünk az igazi „célra”. Annyi tudatos dolgot csinálunk, annyi konkrét, kitűzött dolgot kell megadott attribútumok alapján hajszolni, magamban, a valós térben, a virtualitásban, mindenhol, szóval hogy ezzel már kezdek totál tele lenni. Néha egyszerűen már nem fér több. Vagyis én nem akarom. Mert egy pont után az már tudaterőszakolás. Utána persze folytatni kell a szellemi prostitúciót, ha szól a parancs. Abbahagyni nem lehet, az a féle szabadság valószínűleg egyenlő lenne a leépüléssel. Egy egész életen át nem lehet lézengeni. Amúgy sem hagynák. De az már más kérdés.


Jean-Michel Basquiat: Self Portrait

Szóval olyankor magamban és minden érzékszervemet kiélesítve, mégis lazán, önfeledten, abszolút befogadóképesen, nyílt, kihasadt lélekkel és aggyal csavargok. Véletlenvadászat. A hol és a mikor nem számít, itt nem arról van szó. És persze folyik a világ belém, szűrni kell ilyenkor, mint egy kurva program, végigfutnak az arcok, címek, képek a szemed előtt, "tárgyak”. Talán több száz, mire megakad egyiken a tekinteted. Megfog benne valami. Valami tökély, valami roncs. A határokat könnyen lehet súrolni, mert azok sikítanak a középszerűek tömegében. És amikor odaértél hozzá, valami konkrétan kinyúl belőle és a szemedre tapasztja láthatatlan nyúlványait. A kérdés persze megint csak az, hogy te láttad meg először, vagy ő téged. Mi volt előbb, a hirtelen befókuszálás, vagy az apró puha ujjszerű végtagok intim érintése, melynek vonalát aztán követte a tekintet mozgása? Azt hiszem ezt lehetetlen megválaszolni. Hiszen olyankor szinte bódulatban vagyok, olyankor nem vagyok képes ilyenekkel foglalkozni, elemezni magam és mozdulataim, tekintetem vándorlását. Azt hiszem azzal meg is ölném azonnal a keresés spontán, öntudatlan folyamatát. Akkor vége lenne, akkor nem lenne mit górcsőzni. Azt mondom, jó is ez így. Csak érdekes néha elgondolkodni ezeken. Kívülről látni a helyzetet. Hogy vajon miért és mi által? Hogy mennyi a szerepem nekem ezekben és mennyi másnak? Mi az a más? Szóval ezek a kérdések vannak ilyenkor a fejemben, s közben meg az a jóleső érzés tölt be, hogy történnek ilyenek. Mert mégiscsak jobb, mint a semmi. Olykor úgy érzem ezek az egyetlen kis tűszúrásszerű pontok a vaksötét éjszakában. A nagy, végtelen semmi közepén ezek valamiféle támpontok, vagy útjelzők. Fasztudja. Utálom , ha így beszélek, de hát mit lehet tenni, ha ilyenek keringőznek az ember fejében. Ezeket ki kell hányni, aztán újra lenyelni és megemészteni.
Vagy nem?

4 megjegyzés:

  1. Akkor most én reflektálnék erre az idézetre. Egyszer az egészet allegóriaként kezelve, másszor kiragadva egy részkérdést.
    Legvilágosabban nekem ez a szöveg az utolsó idézett mondat hangulati előkészítése. Az élet és a világ folyamatként való vizsgálata szerintem alapvető fontosságú az emberi gondolkodás szempontjából. Akár a történetfilozófia, akár a vallás, vagy akár csak az emberi élet szempontjából lényegi szemléletmód. A történetfilozófiai részéről esett szó néhány társadalmi forma kapcsán. Itt inkább a szubjektum önreflexiójáról van szó. Maga a keresés a magunkba nézés folyamata, illetve az a mechanizmus, ami magát ezt az önreflexiós folyamatot vezérli. Egy meta-önreflexió, ha lehet ilyet mondani. Ennek is egy funkcionalista megközelítése. Ha a műgyűjtés a reflexió folyamata, maguk a megtalálható tárgyak pedig a személyiség elemei, akkor a mechanizmus ami végül megkülönbözteti a menthetőt a menthetetlentől, valamilyen teleologikus rendszer képét ölti.
    Természetesen sokkal egyszerűbb fogalmi apparátussal is – egyfajta életbölcsességként – megfogható a lényeg, mindenféle rendszerelméleti keret nélkül.
    Ha a szöveg allegóriájából más részt emelnék ki, akkor az a kérdés lenne, hogy vajon konkrét tárgyak, objektív rendezett formák miként nyerik el lényegüket? Mitől asztal az asztal? Milyen értelemben lehet egy „széttört rekesz ép deszkája” része az eredeti rekesznek? Ha rekeszként ekkor már nem létezik a dolog, mert széttörtként nem rendelkezik az ideáltipikus rekesz ismérveivel (pl. nem lehet semmit tárolni benne), akkor objektív értelemben nem rekesz. Csak a mi elméleti konstrukciónkban áll helyre rekesz volta, s így az épen maradt deszka is csak ennek részeként értelmezhető. Hiszen objektíven az a deszka nem része semmilyen rekesznek. A fenti értelemben viszont a deszka, mint rész egység is tartalmazza a teljes egészre irányuló lényeget. Akkor pedig az ideáltipikus rekesz nem határozható meg semmilyen objektíven levezetett séma szerint, azaz a tejes rekeszből induktív módon előállított gondolati sémaként.
    Persze ez a probléma más módon is megközelíthető, példa van bővel a filozófiából.
    Az biztos, hogy jó apropó ez a szöveg sok különböző gondolatmenethez.

    Marci

    VálaszTörlés
  2. Egyébként Paul Auster-től szerintem a Máról holnapra cimü önéletrajzi irását érdemes elolvasni. Valóban többször és sokat foglalkozik ezzel a témával. Kuli

    VálaszTörlés
  3. kuli!

    auster stílusa nekem baromira tetszik, tervbe is vettem már, hogy beszerválom az önéletrajzi könyvét, biztos érdekes olvasmány!

    a new york trilógiára is kíváncsi vagyok, az első kötet képregény adaptációja szuper..
    abban is megjelennek a bejegyzésben felhozott lételméleti problémák, főként nyelvi szempontokból vizsgálva a kérdést, és egy nagyon érdekes, rétegzett, több nézőpontból is komolyan értelmezhető gondolati és érzelmi keretbe foglalva. képletesen és találóan mutatja be a nagyvárosi egzisztencia belső feszültségeit, a létbiztonság, a létezés kereteinek törékenységét, a tárgyi és tudati állapotváltozásokkal járó kognitív működéseket a nyelvi formák tükrében... elgondolkodtató és részben nagyon jól aktualizálható társadalmi és lélektani problémákat vet fel..

    egyszóval azt is érdemes elolvasni!

    örülök amúgy, hogy idetévedsz néha!

    VálaszTörlés
  4. marci!

    érdekesek a felvetéseid és a bejegyzés témájával kapcsolatos asszociációs gondolatmezőt igencsak tágítják, intenzív továbbgondolásra, újraértelmezésre késztetnek.

    az idézetet a könyv szerves részeként szemlélve nagyon érdekesnek találom azt, hogy az ösztönök szintje, a minimális, létfenntartó tudatosság által vezérelt primitív életmód, a mélyebb gondolati síkok hanyatlásával teret nyerő materiális, célközpontú, önérdekű világlátás, mely fellelhető a regényben szereplő ország lakóinak széles körében, egy olyan gazdag filozófiai képzelőerővel és tárgyilagos éleslátással kerül bemutatásra, hogy a legjelentéktelenebbnek tűnő gondolatdarabkák is fontos értelemmel és szereppel érvényesülhetnek a történet folyamán, leginkább szimbolikus értelemben.

    a törött tárgy láttán éppen annyira messzinek és elérhetetlennek érezzük az idealisztikus tárgylétet, mint a reménytelen, bizonytalan és embertelen valóság kontextusában az 'eredeti', 'normális' világ visszaállítását, melyben a dolgok megnevezhetőek, viszonylag állandóak és céljuknak megfelelően használódnak, az ember pedig nem csupán azzal törődik, hogy túlélését biztosítsa, hanem szellemi és testi kibontakoztatásának is lehetőséget tud adni.
    azonban az értékcsökkenés megállapítása, az ideális lét formájának felismerése nem is feltétlenül fennálló dolog, hiszen aki meglát egy ép deszkalapot, mely egy rekeszből származik, de azelőtt még sohasem látott rekeszt és nem is hallott ilyen tárgy létezéséről, annak egy egyszerű deszkalap marad csupán a látott tárgy, egy darab fa és így nem is fordulhatnak meg olyan kérdések a fejében, melyek egy olyan egyénben fogantak volna meg, aki tisztában van vele, hogy az a tárgy valaha egy jól hasznosítható tárgy meghatározott részét alkotta. ez a két különböző ember pedig ebben a témában nem tudnak majd konszenzusos beszédhelyzetbe, azonos szintű kommunikációs felületre léni egymással.

    a "tudatlan" helyzetét nagyon hasonlónak érzem a fogságban született vadállat példájához, hiszen veleszületett potenciájával, erejével szemben érvényesülő törékenységét, kihasználhatóságát az adja, hogy nincs tisztában azzal, hogy mennyi mindent nem ismert meg életében, amihez pedig lehetősége, ha nem zárják el „természetesen adott” lehetőségeitől. (átvitt értelemben ez egyes problematikus társadalmi helyzetekre is alkalmazható metafora lehet.)

    és végülis ha úgy nézzük, ez az egész történet, olyan apró mozaikdarabkák építménye, mely a végén önnön jelentését az alkotóelemek összhatásából érte el, részei külön külön nem mutatnának rá az átfogóbb, súlyosabb és általános képzeteink szerint érthetőbb, feldolgozhatóbb tudati konstruktumokra, éppen ezért nagyon hasonlít a történet maga is egy speciális kontextusban fellelhető talált tárgyra, mely csak abban az adott térben, időben és jelentésközegben éri el azt a hatást, mellyel magabiztos értelemmel viszonyulhatunk hozzá és, ha nagyon távol is áll tőlünk, immáron meglátni és megnevezni is képesek vagyunk. így épülhet a sok törött és értelmezhetetlen darabkából fel egy a nagyon is kerek és jól körülhatárolható világ, melyben a kis darabok éppen úgy tartalmazzák az egész értelmét, csak kontextus nélkül számunkra megfoghatatlan, láthatatlan módon.

    és mégis elmondható a kiemelt szövegrészletről, hogy önmagában is működőképes, hiszen jól érzékelteti az őt magába foglaló egész lényegét, - vagy legalábbis annak egy fontos részét -, hiszen azt látom, hogy téged nagyon hatékonyan elindított azon a gondolkodási útvonalon, melyet a könyv egésze is bizonyára kezdeményezne számodra, s így kitapinthatóvá teszi azokat a fogalmi kereteket, melyekkel a regény dolgozik, s így végülis kijelenthetem, hogy legalább egy embernél láthatóan célt ért a bejegyzés, hiszen ez a hosszú és többfelé ágazó, távoli irányokba mutató, szabadon futó gondolatmenet megfogant benned.

    VálaszTörlés