tabula rasa

Szereztem még a tél elején egy egyszerű, vékony fekete füzetet, puha, sárgásfehér, lekerekített szélű lapokkal. Olyanféle, amit egyszerűen öröm kézbe venni, mert pontosan a kezed alá illeszkedik, azazhogy simul és nyújtózkodik, talán még dorombol is közben. Borítója puha karton, elegáns árnyalata valahol a grafitszürke és a koromfekete között, mikorhogy. Szóval egy darab nyers hang sincs az egészben. Ráadásul nem szabványméret, valahol az áöt környékén van, de annál néhány centivel keskenyebb. Mindezek miatt az ember úgy érzi, van benne valami igéző, elegáns feminimitás. Olyan mint egy fekete tussal erősen kihúzott, álom súlyától rebegő szemhéj.

Azért fétisről szó sincs, általában nem gerjedek noteszokra. De ez tényleg kurvaszép darab. Úgyhogy kellett neki egy hozzá fogható név. El is neveztem Astridnak. Mert ez meg egy kurvaszép név. Na, akkor ezzel meg is volnánk, már csak meg kell szelidíteni, hogy aztán végleg az enyém legyen. Ez a notesz olyan költőien szép, hogy nem szabad jegyzetekre elpocsékolni. Ebbe rajzolni kellene, méghozzá azon nyomban. Bele kell kezdeni, nem lehet ellenállni.
Aztán valahogy mégsem akaródzott. A csodaszép Astrid hosszú heteken át csak hevert sértődötten a komódon, viszkető, üres magányban, ugyanis feléje sem néztem. Merthogy mi a francot rajzoljak bele? Éppen nem jött semmi. Másrészt, meg féltem is megtörni azt a kibaszott nagy tisztaságát.

Emlékszem, gyerekként mindig nagyon ambivalens érzelmekkel nyitottam új füzetet. Utáltam belekezdeni, mert féltem, hogy elrontom már az első oldalt és aztán ki kell tépni, és akkor ugye hátulról is a lap másik felét, mert különben kiesik, s aztán újra belekezdek az első oldalba és akkor megint elcseszem és újra kell játszani az egészet, mígnem egyszer csak elfogy az egész gyönyörű új füzet. Szóval félelmetes dolog volt ez az elsőoldalazás, másrészt meg nagyon is mámoros élmény. Magamévá tenni egy füzetet, egyedi nyomot hagyni benne, olyat, amilyet csak én tudok, megjelölni, hogy innentől kezdve ez az enyém, ez már hozzám tartozik. Valahogy úgy képzeltem, hogy ez nagyon hasonló ahhoz, ahogyan a kutyák vizeletükkel kijelölik a territóriumukat.

És hát úgy látszik, hogy ez a hülye érzés, ez a lehetetlen bénaság a mai napig megvan, csak hát több tucatnyi füzet, több évnyi körmölés után már kezdtem hozzászokni a karikacsapáshoz. Jó ideje eszembe sem jutott ez a baromság. Mert ugye nem érdekelnek. Egyik jön a másik után, olcsó kis ringyók. Csak körmölök beléjük mindenféle érzés vagy kötődés nélkül, hiszen azok csak eszközök. De, hogy Vele is csak így? Ilyen hanyag egyszerűséggel? Nem, most meg kellett adni a módját. Ez nem egy szaros jegyzetfüzet, ebbe rajzolni kell, egyszerűen nem lehet másra elpocsékolni. Szóval fontosnak tartottam ezt a füzetet, főleg, hogy már hosszú hónapok óta nem rajzoltam semmit, úgy éreztem, hogy felszabadítóan fog rám hatni, hogy ebbe alkotni kell, és csakis gyönyörű dolgokat. Szóval most jött el az idő, én most újra rajzolni fogok. De úgy istenigazából.

Azonban Astridnak még sokat kellett az első grafitnyomokra várnia, tétlenül hervadt a tetőablakon beeső téli napfényben, egy agresszív kaktusz, egy felhúzhatós hatvankettes típusú wolksvagen minifurgon és egy kecsesen nyújtózkodó, kalaptartóként funkcionáló váza társaságában. Két hónapig rá sem bírtam nézni. Aztán egyik nap fogtam és nekiestem, mert már nem bírtam ellenállni a puha fekete köntös alatt tátongó szűzfehér belek csábításának. Végre át akartam döfni azt a fülsiketítő tisztaságot. Egyszerűen bele kellett mászni már.
Először csak néztem hosszú percekig az első oldalt, gondosan eltervezve az első vonalakat, az első rajzot, mert ide valami kurvajót kell csinálni, különben az egész füzetnek semmi értelme. Akkor elveszíti szépségét, lényegét, egyediségét.

Mondanom sem kell, hogy egy kalap szar lett az első rajz, egyáltalán nem követtem az elképzelt vonalakat, türelmetlenül nekiestem és a hirtelen kézmozdulatok nem hagytak maguk után semmi vállalható dolgot, vagy olyat, ami odaillő lett volna, és hát idegesített, persze. Tessék, már megint az első kibaszott oldal csapdájában vergődöm.
Otthagytam, elszívtam egy cigit, aztán mikor újra kézbevettem a füzetet, úgy döntöttem, nem tépem ki, hanem úgyhagyom a francba, tüntetőleg. Hogy ez most így sikerült. És akkor mi van? Ott a többi oldal. Mind ugyanolyan szép és üres. Mindegyikben ott a lehetőség.
Nekiestem és órákig meg sem álltam. Egymásután rajzoltam tele a lapokat, őrült iramban, főleg portrék készültek, meg néhány firka. Mutatok ezekből néhányat, nem azért mert olyan faszák lettek, hogy meg kell halni tőlük. Mert sokszor nem is igen érdekel, hogy a végeredmény grafikailag jónak számít-e. A lényeg, hogy legyen benne valami. És úgy érzem ezekbe a portrékba most beletettem valamit. Nem is igazán tudom megfogalmazni, hogy mi az, de szeretem. És egyáltalán: jó, hogy vannak. És hogy ott vannak, ahol.