2010. febr. 6.

parkett - vol 1.


Namármost. Csúnyán hanyagoltam a blogolást az utóbbi hetekben, de most aztán újult erővel nyelheti a szakadatlan bensőséget az én kis virtuális skatulyám.

Juhú.

Aktuális témám a tánc szerepe a filmben. Avagy a tíz legjobb filmes tánc. Szerintem.

Szóval a napokban táncjeleneteket gyűjtögettem magamban, olyanokat, melyek nagy hatással voltak rám, melyeket különlegesnek és inspiratívnak tartok valamilyen okból. Nos, ezek alapján születik ez a bejegyzés. Egyszerű szemrevételezés, szubjektív lajstromolás.

Olyan jelenetek szemléje ez, melyekben a tánc a legmeghatározóbb kommunikációs forma, a legerősebb emberi gesztus, mely különböző helyekről és időkből jött lelkek meséjét önti a mozgás legkülönbözőbb motívumaiba. A test rendkívül beszédes, a lélekkel harmonizáló megnyilvánulásai olykor érzékien finom vagy éppen közönségesen otromba mozgásaktusokat szülnek a filmvásznon. Az őszinte táncban, a könnyed mozdulatformákban mutatkozva egyesül test és lélek, a megfoghatatlan szellem, az egyedi karakter játéka vetül a húsra és csontokra. A tánc jó mesélő, az önfeledten táncoló szereplő mozdulatait érzéseinek láthatatlan fonalai vezetik, el is képzeljük, ahogyan lábára és kezére puha, ruganyos fonalak tapadnak és finoman mozgatják vagy éppen durva hévvel rángatják testét. A filmvásznon ez a fajta szabad mozgás egyenlő lesz a karakterrel, a tánc lesz a bábot mozgató ember fejében született karakter képmása, szimbolikus esszenciája. A figura pillanatnyi érzés- és gondolatvilága kisugároz mozgására, pontról pontra harmonizál tehát a testtel, s így lesz a filmbéli karakter pontos tükörképévé a tánc. Persze ez csak a jól eltalált, kellő helyre beillesztett, hangulathoz és karakterhez illő zenével, a történet menetéhez szervesen kapcsolódó, vagy azt illusztráló, szimbolizáló táncélmények esetében igaz.

Szóval a jól eltalált táncjelenetek kurvára tudnak működni a filmvásznon. Én meg jól oda tudok lenni értük. Imádom, ha a tánchoz és a zenéhez jól tudnak nyúlni egy filmben, a megfelelő szereplőket a megfelelő időpontban megmozgatva, a megfelelő zeneszámra. Olyankor gyakorlatilag mindegy, hogy milyen a tánc esztétikailag, hogy hogyan mutat kívülről, olyankor mi magunk vagyunk a táncolók, belülről éljük át a jelenetet, melyben a partnerek összeforrnak a harmonikus, intim mozgásrítus perceiben, vagy melyben a magányos táncos önmagát járja a táncban, sámánokra emlékeztető szökdelésekkel, szívét és lelkét beleadva, kitárulkozva, lefordítva önmagát a tánc és a zene nyelvére. Bármilyen módon is teszik, a test érzéki jeleivel beszélnek a nézőkhöz. Szemekre, fülekre és lélekre egyszerre hatva.

Világos tehát, hogy nem a szokásos buta tinglitanglira gondolok, a majdnem minden jenki romantikus filmben megjelenő klasszikus lassúzásra, az nyáladzó dögunalom. Nem is a viháncoló pompomcsapatokra, a mjuzikeles popbájolgásra, tehát nem a gyártott ömlengésre. Az egyedi, valamilyen módon szokatlan és jellegzetes táncokra gondolok, a filmtörténet legerősebb hatású táncaira, vagy egyszerűen csupán a számomra legkedvesebb, az engem lenyűgöző jelenetekre, melyek különböző okból és módon lélekben megragadtak és belémnőttek. Ezek közül néhány nem is hagyományos módon értendő tánc, hanem inkább a szó szoros értelmében vett testbeszéd, a lélek beszéde a test nyelvén kifejezve. Melynek filozófiája efféle: Táncolok, tehát vagyok. Itt és így. A táncom én magam vagyok.

(A képekre kattintva nézhetitek meg a tárgyalt filmjeleneteket. Genyózik valamiért a blogger és nem engedi, hogy videót tegyek a bejegyzésbe..)


1) Mia & Vincent - Pulp Fiction

A toptíz listám első helyére Tarantino intergenerációs kultuszfilmmé vált filmjének általam egyik legjobban kedvelt jelenetét soroltam, a tvisztversenyes táncot, melyben Mia és Vincent, két egymástól nagyon különböző lelkivilág egymásra talál, de közel sem abban a helyzetben, ahol vonzalmuk beteljesülésre találhatna. A tánc közben hangolódnak igazán egymásra, kerülnek egymáshoz vészes közelségbe, pedig gyakorlatilag nem egy nő és egy férfi szenvedélyektől fűtött táncáról van itt szó, nem a romantika vezeti mozdulataikat. A melák bérgyilkos és a kalitkába zárt énekesmadár összeérnek lélekben és testben, a két egymástól eléggé különböző karakter egymásra talál, de ez a nagy összeérés megmarad a szimbolikus térben és időben, a képzeletben és a szavakban, és pont ez adja hirtelenkapcsolatuk lényegét és szépségét. Ebben a táncjelenetben konkrétan hülyét csinálnak magukból, fesztelen, bohóc stílusban járják az egyedi módon átértelmezett tvisztet, s az alakítással meg is nyerik a verseny fődíját, és nem utolsó sorban felettébb pompásat szórakoztak. Ezzel a spontán egyszerűséggel, egyszerre nagyon különc és humoros jelenettel azt hiszem besorolták magukat a filmtörténet legendássá vált táncainak sorába és végérvényesen belopták magukat belém is.


2) Odile, Arthur és Franz - Bande a part

Azt hiszem nem túl gyakori jelenség a filmekben, hogy egy táncjelentben hárman vesznek részt. A megszokott inkább a kettő vagy a sok ember tánca. A három egymástól nagyon különböző, de mégis bonyolult érzelmi- és érdekkötelékekkel szervesen összetartozó fiatal, ez a céltalanul lézengő, de mégis nagyon meghatározott, markáns irányokba haladó csapat, Godard külön bandája kívülről éppen annyira harmonikus egységet alkot ebben a táncban, mint amennyire szellemi szinteken nem. Ez nagyon jól kitűnik ebből a csodásan megszerkesztett jelenetből, melyben a narrátor néhány ordítóan zenétlen másodpercben lefesti a három fiatal lelkét gyötrő gondolatokat, Godard tehát szokatlan, szájbarágós módszerhez nyúl lélekfestés ügyében, nem érzi elégnek az arcok, a mozdulatok fecsegését. Pedig mennyire beszédesek és egyediek ezek az ismétlődő, sematikus mozdulatok! Ugyanazt a táncot három egymástól nagyon különböző módon látjuk egymás mellett párhuzamosan futni. Ez a néhány perces jelenet véleményem szerint tömören összefoglalja a bonyolult érzésvilágú karakterek és a végletesen egyszerű történet lényegét, a fiatalok gondolatait, egyéniségét lefordítja a tánc nyelvére, egy begyakorlott sémán keresztül beszélteti őket, tehát egységes jelekkel, de nagyon különböző módokon nyilvánulnak meg mozgásukkal. A karakterek direkt, explicit összehasonlítása pont ezért nagyon szemléletes, paradox módon az egység bomlását, a csapat tagjainak radikális különbözőségét, a banda történetének tragikumát mintegy előrevetítve, éppen egy harmonikusan könnyednek és gondtalanul örömtelinek tűnő jelenetben ragadja meg. Egyszóval szerintem zseniális ez a tánc, akkor is, ha a film szerves részeként, vagy ha egy kiragadott, jól megkonstruált, különálló jelenetként tekintünk rá. Pillanatnyi lélekállapotokat rögzít, miközben általános érvényű megállapításokkal ragadja meg a karakterek lényegét, kontinuitás és pillanatnyiság így kézenfogva vezetnek el bennünket a karakterek viselkedésének, a történet szellemi vetületeinek jobb megértéséhez.


3) Allie - Permanent Vacation

Jim Jarmusch szerintem az egyik legzseniálisabb kortárs filmrendező, aki általában különleges érzékkel válogatja ki színészeit a különböző karakterek megformálásához. Kitűnő példa erre Chris Parker, aki figyelemreméltó hitelességgel alakítja a hétköznapi világtól elidegenedett, zaklatott lelkivilágú magányos antihőst a Permanent Vacation-ben. A várost, amelyben él, az őrület és a rothadás uralja, egy fikarcnyi fénysugár, vagy örömnyaláb sem jut be a réseken, ugyanis ezen a helyen nincsenek rések, ez a város maga a rés. Egy tátongó fekete lyuk, pöfögő káoszgyár, magányos, neurotikus figurák és krónikus deviánsok gyűjtőhelye. Ingerszegény, leszanált hely, toporgó veszteseknek. A fő motívumok itt a sikertelenség, a semmittevés, az őrület, a szegénység és az önkívület. A barátságtalan, koszos és romos város termeli ki a lézengő semmittevőket, így Allie-t is, akinek anyja elmegyógyintézetben sínylődik, ő pedig naphosszat az utcákat járja, motiválatlanul, céltalanul. Ezen kívül néha olvas, moziban lóg és olykor feltesz egy régi lemezt és táncra perdül. Görcsös, beteges mozgása, pszichotikus magánytánca jól érzékelteti lelkivilágának zaklatottságát és mély kiábrándultságát, depresszióját. Szóval nagyon erős jelenetnek éreztem a filmben ezt a táncot, hiszen gátlástalanul őszinte, érzelemdús és éppen olyan szétesett, mint amilyen a főszereplő maga is az. Bár spontán, hirtelen felindulásból elkövetett taglejtésekről van szó, egyáltalán nem pillanatnyi hangulatot, érzelmi állapotot fejeznek ki, sokkal inkább konstans lelkiállapotot, permanens belső feszültséget és szellemi torzulást. Zavartságot és nihilizmust. Tartós kilátástalanságot és elvágyódást.


4) Sherry - Mouth to Mouth

Ellen Page egyénisége és színészi játéka kezdettől fogva tetszik nekem. Kábé négy filmben láttam eddig és egyszer sem okozott csalódást. Még ha a film maga nem is volt nagy szám, ez a csaj valahogy feldobta az egészet, egy jó adag színt vitt bele és baromi egyedi karaktert. A Mouth to mouth esetében sincs ez másképp, bár a film összességében nekem nem igazán tetszett. Vannak benne kifejezetten erős és jól megkomponált jelenetek és alapvetően a film problémafelvetése is érdekes, de úgy éreztem tele van sablonos megoldásokkal és nem igazán sikerült kibontakoztatnia a történet drámai ábrázolásában rejlő lehetőségeket, inkább csak a felszínen lebegtette a sztorit. Na, de ennek ellenére a nyitójelenetet besoroltam a favorit táncjelenetek listámba, mert egyszerűen kurvára tetszik ez a rész. Ahogyan Sherry pimasz gátlástalansággal, magába és a zenéjébe feledkezve végigtrappol az utcán, súlyos adag kiábrándult leszaromsággal. Tetszik ez a külvilágot kizáró ösztönös vadság, ez a sámántáncra emlékeztető urbángót szökdécselés.


5) Alex - Clockwork orange

Vannak ugye a népszerű, örökzöld bájnóták. És ha valaki fog egy ilyet és pofátlanul megbecsteleníti, vagyis teljesen kirándítja eredeti jelentéséből, eltorzítja a lényegét és az eredetivel teljesen ellenkező tartalommal tölti fel a szöveget, akkor abból nagyon durva dolgok tudnak születni. Erre jó példa Kubrick kultikus filmjének egyik leginkább hajmeresztő jelenete, amelyben Alex, az egomán, agresszív bandavezér egyik erőszakos vadulása alkalmával a „Singing in the rain”-t énekelve és táncolva teszi tönkre néhány „könnyed” mozdulattal egy jóhiszemű értelmiségi házaspár életét. A klasszikus nóta ugyanazzal a bájos dallammal kúszik a fülekbe, de a dallal párhuzamosan futó látvány, a kegyetlenül romboló tánclépések horrorisztikussá, groteszkké teszik és teljesen kifordítják magából az ártatlan, optimista dalocskát, mely a zavartalan örömérzet, a katarktikus boldogságélmény himnuszává vált az idők során. Szóval elképesztően erős jelenet ez a filmben, ami szemléletesen összefoglalja Alex tiszteletet nem ismerő értékrendszerét és radikális életfelfogását, a tánc hagyományos fogalmát a film világában pedig igencsak kitágítja és átértelmezi.

(FOLYT.KÖV.)

Mára ennyi voltam, a következő bejegyzésben érkezik a lista második fele, gyönyörű jelenetekkel, ígérem.
Au revoir.

2 megjegyzés:

  1. szinte már a betűid is táncolnak

    VálaszTörlés
  2. Ellen Page-et imádom!
    Még csak hang nélkül tudtam megnézni a felvételeket, mert a melóhelyen vagyok, de ami késik, nem múlik. Örülök, hogy visszatértél!

    Ja és a videó beillesztése: bejegyzésíráskor válts html-nézetre, csak ott tudod beilleszteni a videó Embed-jét, ami a YouTube-on a jobb oldali sávban, az URL alatt van. De szerintem jó ez most így képekkel megoldva.

    VálaszTörlés