2010. jan. 15.

torzulás


A hetvenes évek közepén New York underground színterein kezdett kibontakozni egy művészeti irányzat, amely élesen szembeállt a tömegkultúrával és szándékosan elhatárolódott a média által uralt, pénz- és sikerorientált populáris amerikai életfelfogástól. Fültépő ordítás volt a városi éjszakába, görbe tükör mindazoknak, akik gondolkodás nélkül hódolnak a berögzült hagyományoknak és a piedesztálra emelt modern emberi értékeknek, az előre legyártott eszméknek. Pofon azoknak, akik hisznek a művészet elitizmusában, és akik fekete-fehéren látják az őket körülvevő világot.



A no wave a zenében, a filmben és a képzőművészetekben egyaránt képviseltette magát, alapvető művészeti normákat és hagyományokat felrúgva alkotta meg önmagát, destrukcióból született és az ellenállásból merített erőt. Szubkultúrája szokatlan kommunikációs formákat és életstílusokat teremtett, provokáció és találékonyság jellemezte, innováció és alkotói szabadság. Nem teljesített elvárásokat, hiszen tagadta azokat, szembehelyezkedett az alapvetésekkel, önmagából építkezett, egyéni tapasztalatokból és érzésekből. Mondanivalóját sokszor az általános emberi racionalitással szembehelyezkedve, zabolátlan, ösztönök hajtotta vad kifejezésmóddal, abszurd, nehezen emészthető képekben jelenítette meg, a szubjektív, lírai és olykor nagyon absztrakt formákba öntött gondolati formákra helyezte a hangsúlyt. Eklektikus stíluskészletét nagyban alakították a posztmodern, a dadaizmus, az anarchizmus, az avantgarde, az egzisztencializmus, a szürrealizmus és az action gratuite gondolati mezői. A no wave tagadást és rombolást jelentett és néha már-már szilopszista felfogást, nihilista kiábrándultságot, mely hirtelen kiokádott rendszerellenes kritikákat szült. Zaj volt a harmóniához szokott füleknek, provokáció a tespedt, személytelen, rögvalóságba dermedt társadalmi rétegeknek.

Az amerikai fogyasztói társadalom hétköznapjaival ellenszenvező hetvenes évekbeli fiatal generációk feszültségét, melankóliáját, nihilizmusát, devianciáit, unalmát, dühét és tehetetlenségérzését egyszerre kísérelte megjeleníteni és művészi formákba önteni. Egyszerre párolt le félelmeket és rémálmokat, vágyakat és illúziókat. Szürreális, torz képekben, betegesen disszonáns hangzásban és megrendítő szövegekben jelenítette meg az egyén problematikus helyzetét a modern társadalmi viszonyok között. A tömegkultúra konformizmusa ellenében a különcséget, a másságot, az egyedi gondolkodásmódot és az individuális értékeket preferálta, a társadalmat a művészet nyelvén kritizálta, a művészet kifejezőeszközeivel. Szellemi szabadságot és nyitottságot képviselt, amely olyan performanszok és alkotások születését generálta, melyek a hétköznapi, megszokott gondolati formáktól eltávolodva mély tudati tartalmakba, szürreális, apokaliptikus látomások őrült síkjára szállva, nyers szarkazmussal hirdette a lírai önmegvalósítást, az általánosan elfogadott és elvárt viselkedéssel való szembenállást. A no wave képviselői kitörő energiával, szenvedélyes átéléssel, gyakran improvizatív módon öntötték kreatív formába gondolataikat és érzéseiket. Az esztétikai szépségnek, az ideálisnak, a normáknak és a harmóniának egyaránt hadat üzentek, a disszonanciát, a szemérmetlen naturalizmust, a gátlástalan szókimondást és a szélsőséges öntörvényűséget választották fegyverekként.



Nem meglepő módon a no wave a punkhoz hasonló intenzitású, megbotránkoztató irányzattá vált és gyakran azonnali negatív ítéleteket generált a közvéleményben, - habár nem túl széles körben vált ismertté - , ez tulajdonképpen lényegéből adódott, az irányzat provokatív, radikális jellegéből. Sokan nevezték tehetségtelennek, primitívnek a no wave művészek tevékenységét, ők csupán idegtépázó zajt, őrült kornyikálást hallottak, pimasz rendszertörést, felháborító tiszteletlenséget láttak benne.

A no wave zenei világát műfaji és stílusbeli sokféleség jellemezte, többek közt a punk és a poszt-punk, a jazz és a noise rock stílusjegyeit ötvözte, különc ötletekkel és megoldásokkal, forradalmi gondolkodásmóddal, új eszközökkel és formákkal frissítve. A no wave bandák játékára a zaklatott, végletesen diszharmonikus vagy minimalista hangzásvilág, a különböző módokon előállított zajok és szokatlan hanghatások voltak jellemzőek, valamint az eklektikus, újszerű előadásmód. A hangszerekhez nem a hagyományos, megszokott módon nyúltak, új hangzást csaltak ki belőlük, az együttesek színpadi megjelenése is ordítóan egyedi és meghökkentő dolgokat hozott a zene világába. A No Wave zene sajátos világának megalkotói közé tartozik például a Teenage Jesus and the Jerks, a James Chance and the Contortions, a Mars, a DNA, a Swans, a Bush Tetras, a Theoretical Girls és a Lounge Lizards. Ezek a bandák erősen inspirálták egymást és nagy befolyással voltak a későbbi alternatív, underground zenei formációkra, mint pl. a Sonic Youth, a YYYs vagy éppen a fergeteges A. E. Bizottság. Az 1978-ban készült No New York c. válogatáslemez kitűnő betekintést ad négy kiemelkedő hatású no wave együttes munkásságába, tehát aki érdeklődik az efféle zene iránt, in medias res bevezetésképpen ezt tudnám neki ajánlani, én ennek az albumnak köszönhetően fedeztem fel ezt az irányzatot, mely azóta egyre nagyobb erővel szippant magába.

Az említett nevek közül a számomra fontosabbakról bizonyosan fogok még néhány keresetlen szót ejteni itt a blogon. Füleim mindennapi betevői lettek ugyanis ők az utóbbi időben, észvesztően éles hangulat- és gondolattükördarabkák.


André Kertész: Distortion

(A képekre kattintva videók érhetőek el.)


4 megjegyzés:

  1. Hello Lujza!
    Tetszik az írományod a No WaVe-ről. Rendkívűl tömör, de velős lett. Mint ahogy írtad a végén, lehetne még folytatása.
    üdv haki

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    valamiért a teenage jesus and the jerks-öt sosem fogom megkedvelni... sőt általában az olyan dolgokat, amiben benne van Lydia Lunch. Bármennyit próbálom, csak egyre rosszabb lesz a véleményem. A DNA viszont rendkívül tetszik, ők valahogy eddig kimaradtak nekem. A MARS-nak, meg a James Chance-nek is vannak érdekes dolgaik.

    Érdemesnek tartom még megemlíteni az angol Flying Lizards-ot, akik a no wave-es noise-olást ötvözték a nagyon durva és csöpögős poppal. egyetlen nagy lemezük volt (mint általában az ilyen zenekaroknak), és azon is javarészt feldolgozások voltak, mindenesetre rendkívül betegek voltak, mint ahogy Money című számuk élő felvétele is bizonyítja. A csapat nem is titkolja, hogy playback-ről játszanak!(www.youtube.com/watch?v=PR2JxLRJFvI&feature=related)A korszak ugyanaz, 1980-81. A populáris kultúra megcsúfolása, görbetükör az átlagember ízlése elé... Érdemes velük próbálkozni.

    Egyébként a no wave filmezésből(Cinema of Transregression) jó pár anyagot feltöltöttek az ubu.com-ra , ott is lehet nézelődni, bár ez az irányzat leginkább a zenében tudott maradandót és erdetit alkotni, akárcsak a grunge, bár az legalább büszkélkedhet egy-két irodalmi képviselővel is.

    Várom a folytatást!

    Üdvözlettel:

    Space

    VálaszTörlés
  3. hali szpész!

    üdv a blogon. öröm látni, hogy újabb taggal bővült az olvasótábor. hahh.

    lunch izgalmas egyéniség, bár néha tényleg plafonbaszó tud lenni a stílusa. szerintem mindenesetre elég egyedi a felfogása, elsöprő lírai energia van benne és sugárzik róla a kemény, független nőiség. az ötödik iksz után mondjuk már valóban nem túl megragadó és eredeti, amit csinál, hiszen pont ugyanazt a formát próbálja adni, mint húszévesen..
    van még jó pár ilyen dögletes dinoszaurusz a szakmában, akik szent célnak tűzték ki saját maguk reprodukálását az örökkévalóságig, aminél intenzívebben nem is tudnák rombolni saját mítoszukat. a lé az biztos dől belőle nettül, de a lényeg már rág elszállt, csak önmásoló bájolgás van, műprovokáció és értelmetlen anakronizmus (rotten,robertsmith,nyúorderék plö). ez a divatikonok kora, be kell tagozódni, bármilyen önellentmondást is szül. szóval ha erre gondoltál vele kapcsolatban, akkor egyetértek.

    hümm.. ezek a repülő gyíkok meg nem rosszak a odamondásban és vicces a gúnyos előadásmód is, de zeneileg nekem sovány az összhatás..
    pléjbekes tinglitanglival megcsúfolni a popularitást azért annyira nem nagy ötlet,
    nekem inkább felszínes és gyenge karikatúrának tűnik.
    (egyébként kíséretiesen hasonlít a csaj hangja és az énekstílusa kimya dawson-éra, aki a moldy peaches nevű halhatatlan duóban tolja a szekeret, méghozzá nem is rosszul. )

    a zenei világát ismerve rohadt kíváncsi vagyok a nóvévre filmtéren, úgyhogy le is csekkolom ezt az oldalt sebtiben, merszi.

    ja és még egy.. sztem sok eszméletlenül jó lírai szöveg és szabadverses agyfosás ömlött ki a nóvév pofázmányából, tehát ha 'hivatalosan' nem is igen nyomultak az irodalomban, azért vannak releváns dolgaik. ejtettek ám ők maradandó sebeket, ezen a téren (is).
    számomra legalábbis.

    pá,
    m

    VálaszTörlés