libabőr

ott állok most középen
ahol borút lát csak a lélek
és mennydörgő torokszakadás
kíséri a szervekből származó zörejeket

fényezett gépezetek masíroznak
fasírtban a hold fele és azt
tudakolják velük tartok-e?
s én válaszul meg kérdem

vajon tényleg ott állok középen
ahol csuklót szabnak a képzetek
és asszimetrikus négyzetek
törnek lándzsát a monoton zúgó

konformitásba szeplőző amorf
alakzatok írmagjának irtása
mellett, ahol a holtak dühödten
éljenzik magukat és a rendszert

idegen testekből származó plazmát
fröcskölve a rohamosan közelítő
égitestekre? - és folytatom -
vajon ha megnyomom

itt ezt és apró millió darabra
szakad az ami még maradt az életből
akkor fog-e majd hiányt érezni
az űr melyben több ezer éve építjük

várainkat csontokból és ürülékből
megbocsájtanak-e majd akkor
a csillagok és a holdak lesz-e
akkor majd oly holnap melyre

azt mondhatjuk hogy szép lenne
benne az élet de annál is szebb
lenne benne a lenne?

Macskajaj ez most, metronómra.

Félszeg suttogás a hangzavarban és izzó üvöltés a néma csendbe.
A bejegyzés nem titkolt célja tükör elé rángatni a destruktív hangulatot, mely egy ideje furcsa alakzatú árnyékokat vet gondolataimra és az ünnepek alkalmával zakatoló robajjal szippantott magába.

Újév első napja. Sétálok az utcán, a szánkó zsinórja kesztyűs kezemben. Szűz fehér hótakaró ropog a csizmám alatt. Kicsi vagyok, betegesen vékony és ráadásul lány. Szarügy. De azért boldogság van. Megyek játszani a dombra.
Az odavezető út azonban egyre inkább letöri lelkesedésemet és komor grimasszá mázolja arcomon a mosolyt. A gyönyörű puha lepel felszínén fekélyes sebek éktelenkednek, ocsmány sötét foltok. Szemét, hányás, üvegek, petárdamaradványok mindenfelé.

Az apokalipszis minden év végén, és álcázott, észrevehetetlen formákban talán minden egyes nap megismétlődik. A világ meghal és aztán másnap újra felébred. Ordítva dugja ki nyers, formátlan csecsemőfejét a tegnapi test összezúzott maradványaiból. És én nem tudom minek kéne jobban örülnöm. Annak, hogy eltelt egy újabb év, vagy, hogy itt a nyakunkon következő. Azt hiszem különösebben nem érdekel egyik sem, ez csupán időszámítás. Ami viszont a kettő között történik, attól részemről van plafonramászás, elég.

Salvador Dalí: Apparition of a Face and Fruit Dish on a Beach

Év végén a giccsüzem csupán néhány napra pihenhet meg a szisztematikus fairtás és a csillogó, villogó árucikkek ünnepe után, a fogyasztói társadalom szívdobbanásai újra életre keltik a gépszörnyet, az év utolsó napját kibaszottul meg kell ünnepelni, mert az aztán valami. Ebben az évben is elértük a tavaly ilyenkor kitűzött célokat és betartottuk a fogadalmakat. Vagy ha nem, az sem baj. Nem az a lényeg. Most is lesznek újak, ezúttal is el kell érni dolgokat, vadonatújakat, hiszen fejlődik a világ és az egyénnek tartania kell az iramot, különben orra bukik és peremre kerül. Mindig új célok kellenek, azért, hogy értelmet adjunk létezésünknek. Anélkül minek, ugyebár. A céltalanság felemészt.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ünnepnapok segítenek elviselni a hétköznapi hajsza nyomását, ilyenkor végre fellélegezhetünk és ellazulhatunk, szerethetjük egymást és magunkat. A szilveszterre is igaz, hogy elvártan nem kell semmit csinálni, csak azt, amit mindenki. Vedelni, petárdát dobálni, virslit zabálni és közben kívánni, megfogadni, koccintva csókolózni éjfélkor. Miért is? Mert mindig is ezt csináltuk.

Véleményem szerint az ünnepeink tömörítve tálalják a világrendszer lényegét, melyben létezünk. Egy olyan hatalmas gépezet olajesszenciáját csepegtetik ránk, melyet a pénz szaga és az idő kereke mozgat. A társadalom pedig egy emberként borul le előttük és bálványozza őket, hiszen szentek és sérthetetlenek, ősi formákba vannak öntve. Az emberek várják a rendszeresen visszatérő megváltókat, melyek elhozzák a békét, a szabadnapot, a szeretetet és az önfeledt szórakozást. Antropomorf istenarcok ezek, görbe óriástükrök, melyekben csupán a külsőségek látszanak, kinagyítva és eltorzulva.
Ezek a mi képződményeink, a mi döntéseink. Nem lehet mindig a determináció zakatoló futószalagjáról odavetni félvállról a kétkedőknek, hogy ez így van rendjén, nem tehetsz mást, törődj bele és csináld. Játszd a szereped. Mit vagy úgy oda, hisz állandóan ezt csinálod. És amúgy sem lehet kiszállni.

Itt az új év. Újabb esély a boldogságra. A hiedelmek és remények szent időszaka. Most majd szebb lesz és jobb! Zabáljunk lencsét kilószámra és akkor majd dől a lé! A pislogó lencseszemek lassan apró, kattogó zsebórákká válnak és sugárban ömlenek a kis fiókák szájába, akiket a társadalom annak rendje és módja szerint a maga képére formál. A reprodukció folytonos. Tikk. Másolás. Takk. Beillesztés. Az idő pénz, gyerekek. A lencse boldogít, a sertés meg szerencsét hoz ránk. Vagy világjárványt. Bosszút felszabdalt, mélyfagyasztott és különböző módokon feldolgozott társaikért. De aggodalomra semmi ok, a vakcina megvásárolható!

Kétezertíz. Egyszerűen fantasztikus. Még a hangzása is csupa esély, csupa lehetőség. Tele misztikummal.
Megint valami új. És megint hónapokba telik majd megszokni az új égisz nevét, mely alatt szervezzük magunkat, minden egyes percben és másodpercben. Aztán mire belénk vésődik, jön a következő. Jönnek, mennek ezek. Istentelen szeretők és szerető istenek egyben.

Kétezertíz. Tiszta víz. Özön.
Egy újabb tégla a falban.