katalepszia

Majdnem egy hetes volt a csend, gondolom már belehasadtak a fülek. Érkezik hát a dübörgő gondolatözön újabb áradata! Némiképpen az előző bejegyzésben foglaltak továbbgondolása történik, de más irányból közelítek a feldobott kavicshoz, mely megdermedve áll most itt a semmi közepén. Némán és felnőttes lassúsággal, hátul összekulcsolt kézzel járom körbe. Rezzenéstelenül áll az orrom előtt a levegőben és nagyon valóságosnak hat. Arra gondolok, hogy jó lenne most zsebre vágni és egyszerűen elhúzni innen. Messzire. Talán nem is létező helyekre, időkbe. Jobban mondva, olyan helyekre, ahol nincs is idő. Vagy legalábbis nem úgy, ahogyan mai világunkban létezik.

Kiút nincs, helyette vannak álmok és gondolatkísérletek. Most ez a fedezékem.

Noha úgy érzem néha, ez a merészkedés nem tartható sokáig illetve nem vezet sehová. Vagy ha igen, akkor csak olyan helyekre, ahová nem lenne szabad tartani. Húszéves fejjel főleg nem.
De nekem most éppen ez kell. És ez a kell a ritkábbik féle. Belülről jön.

Salvador Dalí: The Bleeding Roses

Mert a kényszer mindenhol ott van. A muszáj gonosz vicsorral lebeg örökké fejünk felett, kaján nevetéssel éljenezve a rendszert, egy ősibb és hatalmasabb isten vállából kinőve, mely az egyik legnagyobb evilági hatalom birtokosa, szüntelenül irányít bennünket és mindenki felett áll, szövevényes hálója mindenre kiterjedő. Láthatatlan és éppen ezért lerombolhatatlan. Örök és hatalmas, elképesztő mélységekben berögzült emberi képzet, találmány. Az egyik leggyakrabban és legtöbbféleképpen megjelenő fogalom a nyelvünkben, és legfontosabb rendszertényező, mely szervezi életünk menetét, áthatja létezésünk minden egyes mozzanatát, az elsőtől az utolsóig. Egyfolytában körülvesz minket, mindenhol ott ólálkodik. Referenciakeretet ad a világnak, összefogja a létezést és egy kalap alá tereli. Mindig és mindenhol ott van, és mi folyamatosan igazodunk hozzá. Segítségével minden számon tarthatóvá, lejegyezhetővé, elhelyezhetővé válik a rendszerben. Mozgatórugó, mely szerves alkotóelemévé és értelmező rendszerévé vált a hétköznapi életnek és a történelemnek. Hagyomány, örökség. A létezés megértéséhez nélkülözhetetlen fikció, melyet túlságosan is valóságosnak érzékelünk, „megfoghatóvá”, érezhetővé teszünk nyelvünkkel és cselekedeteinkkel. Testet ölt a világban, mely létrehozta őt. És mi bálványozzuk, igazodunk hozzá, alárendeljük magunkat diktáló szavának.

Egy irányba folyó és megfékezhetetlenül haladó hatalmasság az idő. Mérnünkkell, hogy ismerjük szavát, hogy halljuk a kattogást, mely beazonosítja nekünk, rendszerezi és kordában tartja. Mértékegységekkel, mérőeszközökkel realizáljuk fogalmát. Hogy legyen valamiféle objektív, evidens, „közmegegyezésen alapuló”, ősi erejű viszonyítási rendszer, amelyez képest meg tudjuk határozni magunkat és az eseményeket. Amelyben el tudjuk helyezni múlt, jelen és jövő jelentéseit. Ettől racionálisnak érezzük magunkat, fejlettnek. Az események elhelyezhetővé válnak, mindennek meglesz a helye az időben. Címkézni, rendszerezni, fiókozni kell állandó jelleggel, különben kifolyik kezünkből, emészthetetlenné válik a világ, amely végletekig időorientált rendszerekre épül. Az idő féken tartása, számítása, lejegyzése nélkül nem létezne számunkra történelem. Legalábbis nem úgy, ahogyan ma létezik. Órák nélkül zűrzavar lenne a Földön. A monoton, szabályos kattogás nélkül megőrülne az emberiség. Belebetegedne a rendezetlenségbe, a kiszámíthatatlanságba és az örökös referenciahiányba. Világkáosz köszöntene be, a posztmodern embertől egyik legalapvetőbb, legkomolyabban tisztelt és leginkább megkérdőjelezhetetlen istenét vennék el, egy képzetet, mely olyan mélyen belevésődött az emberi tudatba, hogy nélküle már nem is bírna létezni. Evidencia. Fikció. Hagyomány. Ördögisten.

Életünk tetemes része azzal telik, hogy haladunk. A szót nem abban az értelemben használom, hogy fejlődünk. Egyszerűen csak mozgásról van itt szó. Térben és időben. Szinte megállás nélkül ingázunk képzeletbeli és valóságos „A” és „B” pontok között, testünket és lelkünket egyaránt meghatározott elérendők felé rángatja az élet, méghozzá folyamatosan, legyenek azok a célok aprók vagy életbevágóak, általunk kitűzöttek illetve ránk aggatottak. Nincs megállás.

Axiómaként kezeljük, hogy az idő lineárisan halad, méghozzá egy irányban, az ember bizony nem mászkálhat benne összevissza, a helyén kell maradnia, fizikailag mindig csak a mostban létezhet. Nem úgy, mint a jó öreg Marty McFly vagy Donnie Darko! (Úgy tűnik egyébként, az időutazás egyik fő kritériuma a hülye név.)
Az időt tehát kontinuisnak tartjuk és meghatározott ütemben előrefelé haladónak észleljük. Hiszen A Nap minden áldott reggel felkel, és az ég minden este sötétbe borul. Testünk és tudatunk éjjelente megpihen (kivéve vizsgaidőszakban persze!), és hajnalban új nap virrad, amely - ha elemi változások, történelmi mérvű események nem is történtek, - mégis más lesz, mint az előző, talán kicsit másnak is érezzük magunkat, mint az előző ébredéskor. Minden nap és minden egyes pillanat más, mint az előző. Bármennyire monoton és egyhangú legyen valakinek az élete, a napjai nem lehetnek hajszálpontosan ugyanolyanok. Az lehetetlen. Az átok. Maga a földi pokol.

Az időben tehát az a szép, hogy minden pillanat valami új, számunkra addig ismeretlen dolgot rejthet magában. Ja, klisé. De így is lehet szemlélni a dolgokat. Különösebben persze az emberek zömét általában nem foglalkoztatja a gondolat, hogy mily gyönyörű dolog olyan világban élni, melyben minden pillanat új tapasztalatok potenciális magvát hordozza magában, lehet, hogy új lehetőséget a boldogságra, a kibontakozásra. Hiszen akkor a világ másképpen festene. Az emberek más stílusban élnének, más ütemben lélegeznének, értékesebbnek, kihasználhatóbbnak látnák életüket, opportunistábbak, optimistábbak lennének. Ez jelenthet erősen intuitív cselekvéseket, szélsőségesen empirista, hedonista életmódot és világlátást, de nem feltétlenül egyenlő ezekkel. Felelősségteljesen, racionális szándékokkal és mértékkel is lehet közelíteni az idő adta lehetőségek felé. Az önjelölt és szabad percemberek mindenesetre ritkák manapság. És a legkülönbözőbb stigmákat viselhetik magukon. A külső szemlélőnek egyszerűen túlzottan excentrikusnak, gátlástalannak, őrültnek tűnhetnek. Mert ez nem normális. Az ember nem csinálja akkor és úgy, amit éppen szeretne. Mert az ember talán már nem is tudja, mit szeretne igazából. A rendszer léket üt koponyájába, tölcsért helyez bele, amelyen keresztül hatalmas sugárban önti agyába a vágyakat és célokat egész életén keresztül. Elsősorban külső tényezők teremtik meg és befolyásolják a gondolkodást, az individuum egyedi észjárása és szubjektív tapasztalati élményein alapuló világlátása sarokba állítódik. A manipuláció egy életen át folyik. Ömlik. Egyfolytában.

Saját fotó

Az idő mérése és észlelése végülis bizonyos módon termékenyebb, kreatívabb, sűrűbb és izgalmasabb életfelfogást is eredményezhetne. Ehelyett gépek ütemes kattogásaira nyög és ráng a zombihad, a koporsók fedelei egyszerre csapódnak fel reggelenként, aztán messzire zeng a menetelő lábak nyers és szomorú ütemzaja. Este ugyanez visszafelé játszódik le, haza a güriből, gyors elintéznivalók és dőlés az ágyba, hogy másnap újra kezdődjék a rémálom, melyhez annyira hozzászoktunk, hogy már nem tudnánk mit kezdeni magunkkal, ha fennállna a lehetőség, hogy azt kezdhetnénk magunkkal, amit szeretnénk. Mert nincs szeretnénk. Mi csak csináljuk a dolgokat, hogy legyünk. Mert mi már csak így vagyunk. A világ így van. „Rendjén”. És még örüljön, ha így van. Mert így legalább van. Van valami. De jobb-e a valami, mint a semmi? Ha az a valami ilyen.

Tudjuk, hogy az idő mindig és mindenhol ott van. Nem bújhatunk ki könyörtelen, gépszerű működése alól, ez a ketrec örökké csörögni és kattogni fog, de sosem robbanhat szét, hiszen akkor maga a rendszer is összeomlana, mely teremtette és piedesztálra emelte. A soha és mindig földjére csöppenne az ember, és a semmikorban többszörösen önmagára lenne utalva, de valószínűleg milliószor több döntési lehetősége és hatványozottan nagyobb „mozgástere” is lenne ugyanakkor. Több lépés születne a kötetlen életvitel, a szabadabb gondolkodás jegyében. Egyfolytában ki kéne találni magunkat. Hogy mit és mikor. És kivel. És hogy. Káoszt is szülne valószínűleg. A jelenlegi gazdasági és társadalmi világrendszer mindenesetre kártyavárként omlana össze. Azt hiszem az idő fogalmának halála és számítási hagyományának eltörlése elképzelhetetlen léthelyzetet teremtene az ember számára, sokaknak bizonyára "sohaország" az őrület korát hozná el.

És egyébként, mi van akkor, ha egyáltalán nincs is idő? Olyan értelemben legalábbis, ahogy beszélni szokás róla. Mi van, ha csak agyunk szüleménye csupán az időkontinuum? Mozgások, történések vannak, ez szükségszerű. A Föld kering és forog, ez fizikai tény. (Bár én még nem láttam a saját szememmel, de azt mondják így van!) A világ csupa cselekvés, beszéd, létezés, ezt látjuk nap, mint nap. De mi van, ha csupán egyetlen mozdulatlan idősíkba, egy globális fényképbe ragadva fetreng az ember kezdettől fogva? Ha az idő múlása csupán távoli illúzió, melyet a pokolban álmodik a világ, ahol egyetlen kimerevedett, örök időpillanatban történik minden, ahol minden nap ugyanaz a nap virrad ránk és minden éjjel ugyanaz a hold bukik fel. Mi van, ha egyetlen „hosszú perc” az élet? Ha az óra mutatója nem létező másodperceket üt, ha az idő halott kezdettől fogva? Miközben mi egy jól megkomponált színdarabban nap mint nap eljátsszuk, hogy a világ él és virul, az idő halad és az emberiség fejlődik valamerre…

Az álmokban nincs idő. Vagyis nem úgy, ahogyan a valóságban.
Ott csendben és nyugodtan leshetem gyerekmagamat, ahogyan üldögélek és figyelmesen nézem az óriási forgatag közepén a kavicsot a kezemben. Zavartalanul nézem tovább akkor is, amikor dőlnek a színfalak és rohannak mellettem fejvesztve a nézők és a színészgárda. Amikor darabokra robban a globális méretű tükör, melybe bámulva merengtünk eddig csupán nappal, s nem létező filmekben, gyermeki kacagás és ámulatsóhajok közepette fedeztük fel éjjelente a mögötte elterülő végtelenséget. A színes, határtalan, tapintható és lehetetlenül igazi tájat. Ahol a sok milliárd szívdobbanás örömódát zsong a nyitott mellkasokból, ahol érzékszervi és szellemi képességeink nem súrolnak előre legyártott határokat. Ahol a világot nem takarja el előlünk tükör, melyben önmagunk képét láthatjuk csupán.

El Kazovszkij festménye

Elviselhetetlen, idegráncigáló ez a berregés.
A kép hirtelen szertefoszlik, visszazuhanok a valóságba. Abba, amelyben létezünk, így vagy úgy, de nagyrészt mégsem olyan módon, amelyet gyermekként felnőttkori önmagunknak megálmodtunk. Vagy amelyet gyermekkori önmagunknak bevallanánk. Hunyorogva tekintek körbe, minden ugyanaz. Az ágy mellett ott hever a pohár, az újság és a mobil, mellette a sötét kendő, mely minden reggel féltve köti be a szemeket, hogy ne fájjon annyira a valóság. De olykor napközben, a mókuskerékben elmerengve, ismeretlen, bizsergő hiányérzet hasít belénk, váratlan pillanatokban marcangolva a lélek szamárfüleit. Hasonló lehet ahhoz, mint amikor hiányzó testrész viszket. Vagy mint amikor régi, talált fényképeket nézegetünk, csodálatos helyekről, ahol sohasem jártunk és valószínűleg nem is fogunk. De álmainkból ismerősek. Oda akarunk jutni, habár nem ismerjük az arrafelé vezető utat.

Oda, ahol órák helyett, szívek kattogására táncol a világ.