felütés

Néhány hete fontolgatom komolyabban, hogy blogot kéne nyitni. Virtuális tárolódobozt agyamnak és lelkemnek, hogy megmaradjanak valahol összegyűjtve azok a dolgok, amiket egyébként nem őriznék meg, vagy nem is öntenék írásos formába, pedig talán fontosak lehetnek. És talán nem csak nekem. Talán. Őszintén szólva nem vagyok biztos a dolgomban. Nem tudom, hogy lesz-e értelme. Tele vagyok ellentmondással ezzel kapcsolatban. Magamat is megleptem a döntéssel, és sokféleképpen magyarázhatom, de nem tudom megindokolni pontosan miért is csinálom én ezt most, vagy kinek. Nagyképűségnek hangzik, de talán leginkább magamnak. Aztán meglátjuk. Még az is lehet, hogy más is érdekesnek találja majd.

Sokszor felvetődött bennem tehát a kérdés, hogy mégis mire jó ez. Hogy fogom magam és egyszerűen kiragadok egy kis darabkát a virtuális tér végtelenjéből, melyet innentől kezdve birtokolni fogok és a saját képemre formálok. Megtöltöm magammal. Azzal, ami vagyok. Innen nézve, ez merő egoizmus. Önnönmagamat reprezentálom, azt, ami engem érdekel, azt ami engem érint, azt, ami én vagyok kívül s belül. Exhibicionizmus, excentrizmus ez. Kitárulkozás. Megnyilatkozás. És persze szubjektivizmus is egyben. A valóság az én valóságom. És én most ezt megmutatom. Megmutatom milyen a szememmel látni a világot, hogy milyen ebben a testben és ezzel a lélekkel lélegezni és élni benne, hogy mi vagyok én és hogyan létezem. Hogy milyen kérdések foglalkoztatnak engem és hogyan gondolkodom ezekről.

Az eredeti kép Egon Schiele Sitting Woman c. alkotása

Hogy kinek? Az esetleges. Bárkinek. Mindenkinek. Vagy éppen senkinek. A címzett ismeretlen. De a lehetőség megvan. Bárki lehet potenciális olvasó. De ki lesz az a bárki? Jelent-e majd egyáltalán neki valamit az, ami a szerzőt foglalkoztatja? Megtalálják-e azok, akiket valóban érdekelnének az általa felvetett témák? Tehát lesz-e értelme megosztania magát másokkal? Vagy csupán magának, magáért ír? Ha így van, technikailag praktikus ugye, de nem nélkülözhetetlen ehhez egy blog üzemeltetése. Most mondhatnám, hogy tulajdonképpen engem nem is érdekel, hogy hányan olvassák majd, nem azért írom, hogy népszerű legyen. Azért írom, hogy legyen. Önkifejezési mód, önmagáért . Értelmet én adok neki és nem mások véleménye. Aztán meg persze, hogy ott motoszkál az emberben az, hogy ez a műfaj nem működik, hogyha nincsen befogadó. Hiszen ez kommunikáció. Én nyitok a világ felé egy ajtót és belekiabálok az űrbe ezt-azt. És persze, nem azért, hogy csupán a saját visszhangomat hallgassam, abból nincsen szellemi és lelki épülés, továbbgondolás, kritika, vita, egyedi reakciók láncolata.

Hiszen már maga a blognyitás is üzenet. Apró, de öntudatos kiáltás a sürgő-forgó világnak, hogy hé, itt vagyok, létezem, így gondolkodom erről és erről, ilyen vagyok. Ha érdekel, gyere és olvass. Mondd el a véleményed az írásaimról. Én kinyilatkoztatom magam, rendszeresen lepárlom egzisztenciám pillanatnyi lényegét, gondolataimat, hangulataimat, s így reményeim szerint egy idő után a bejegyzéseken keresztül nem csupán egy távoli idegen fog megszólalni számodra, hanem egy ismerős hang, amihez mindig jó érzés visszatérni.

Szóval igenis, kiáltsanak vissza egyesek az éterből, véleményeket, érdekes álláspontokat, új gondolatokat akarok megismerni! Azért csak olvassák! Én írok, és valaki olvassa el! Ez az én szellemi termékem, fogyasszátok! Ez egy blog. Interakció. Felhívás. Mindenkinek szól. Továbbgondolásra, vitára, szellemi aktivitásra, egyfajta közös játékra. Gondolkodási felületek, szemléletmódok síkjainak potenciális ütközési tere lehet ez a virtualitásban. Lehetőség.

Lesz, aki benéz és át fogja lépni a küszöböt, és lesz olyan, akit nem túlságosan mozgatnak meg az engem foglalkoztató kérdések, ő majd behúzza az ajtót maga mögött és némán továbbáll, keresgél tovább arrafelé, amerre jobb neki. Ez így van rendjén azt hiszem. A választás szabadsága szép dolog. Én megválasztom miről akarok írni, a közönség pedig, hogy miről szeretne hallani. Tehát egyesek majd olvassák, mások meg nem. A "járókelők" hada nap mint nap közvetlenül melletted trappol el, a tömeg csak ömlik mindenhonnan, a sok ezer vonagló test egy idő után egyetlen hatalmas arc vonásait kezdik kirajzolni, egy idő után mindenki ugyanolyanná válik, sivárság, konformitás, unalom vár itt. Láthatatlanság. De a monoton zúgásból néha egy-egy arc kibukik. Felfigyel és Rád figyel. Rád szegezi a tekintetét és így kapcsolatba kerül veled. Véletlenül vagy tudatosan, az már mindegy. Ott van és csak rád néz. Innentől kezdve már van közönséged. Figyelnek rád. Már nem mindegy, hogy mit csinálsz és hogyan. Innentől kezdve mutatnod kell valamit, ami érdemesnek bizonyul, hogy ne álljon tovább az érdeklődő, visszasorolva a számodra hatalmasnak, távolinak tűnő egynemű tömegbe, hogy kiragadd őt, hogy magad mellé állítsd. Hogy figyeljen. Hiszen így lesz kerek a történet. Neked van mesélnivalód és van olyan, aki pedig meséket szeretne hallani. Ilyen egyszerű. És ha csupán egyetlen hallgatója van a történetnek, akkor már van értelme.

By Vaszilij Kandinszkij

Azt gondolom gyönyörű lenne egy világ, ahol mindenki másképpen él és gondolkodik és megosztja személyiségét, gondolatait embertársaival. Kommunikál, alkot, szellemileg aktív. Ahol a valóság az egyén valósága és azzal, hogy ezt megosztja környezetével, már más valósága is lehet. Mindenki beolvasztja magába, ami számára érdekes, építkezünk egymás érzéseiből, képzeteiből. Gondoljuk tovább egymást, induljanak szellemi viták, legyen pezsgés, kreativitás. Mindenhol. Mindenki egyenlő és résztvevő. Efféle utópia egészében soha sehol nem lesz realizálható, ezt be kell látni. Teremtsünk hát miniatűr világokat magunknak és érezzük jól magunkat benne. Gyúrjunk ilyet képzeletből, gondolatokból, magunkból. Ilyen törekvések kifejezésére rendkívül jó lehetőséget nyújthat egy blog. Reményeim szerint ez itt az én valóságomat fogja tükrözni, barátoknak és ismeretleneknek egyaránt. És ők ezzel azt kezdenek majd, amit akarnak. Én örülni fogok annak, ha kezdenek vele valamit. És főleg, ha ennek nyoma is lesz. Az jó lenne.

Persze lehetséges az is, hogy semmi értelme nem lesz ennek a vállalkozásnak. És egyébként is, a francba mindennel, ami racionális érvekkel alátámasztható! Éljen az action gratuit! Valójában fogalmam sincs mi a frászért lesz ez jó nekem, ha csak azért nem, mert kíváncsi vagyok mi lesz belőle, hogy mivé fog felcseperedni ez a kis szájberszörnyeteg a szárnyaim alatt. Hogy mivé lesz, ha én alakítom. Hát, majd kiderül.

Mindenesetre én itt vagyok, küldöm magam, habár a címzett ismeretlen: "inconnu".