2010. okt. 31.

2010. okt. 29.

les femmes









2010. okt. 28.

2010. aug. 3.

2010. júl. 26.

part




2010. júl. 9.

nullpont


viszlát szörnyek. ezennel kissé világosabb, áttetszőbb vizekre evezek. kiszállok a sötét, bűzös, nehéz cseppekben gyűlő egotripmaszlagból. megmártóztam benne, méghozzá rendesen, olykor szívesen bele is fulladtam volna, de most már elég. néha talán már olyan szintet sikerült elérni az abszurd látomásokban vergődésnek illetve a valóság rémálomként (/a rémálom valóságként) való megélésének, amely már a nárcisztikus fetrengés utolsó, erőtlen rángásainak tűnhetett. és talán az is volt. de szerencsére senki nem ért semmit. én se. magamat meg pláne.

a terméketlen öncélúság nem jobb egyáltalán, mint a semmi.
mostanában többnyire inkább tompa érzéketlenséggel meredek az előttem haladó arcokra és tárgyakra. ha elmúlik a zsibbadt szenvtelenség, akkor a kívülállóság, a feloldhatatlan idegenség burkából vizsgálom őket. néha pedig erőt veszek és pattanásig feszülve, nyers erővel zakatoló, romboló rezgéseket kibocsájtó, ide-oda lökődő antianyagként ütközöm környezetem ellenhullámaiba. ocsmány tud lenni, utólag szégyenkezem is miatta. elvonulok és lassan átadom magam a néma érdektelenségnek. és akkor minden kezdődik előlről. semmi nem számít. csak az optimisták és a boldogok fárasztó kliséi kíméljenek a szivárványos fényű buborékjakkal. nem irigykedem, inkább csak értetlenül állok a színes, puha álomfoszlányaik felett. mi ez? nem emlékszem semmire, ami akárcsak hasonlítana hozzá. mi ez? kik ezek az emberek?

nincs mibe kapaszkodni. nincs motiváció. nincs tét. nincs változás.

el kazovszkij: az eltévedt hajó (2007)

ebben az állapotban pedig a magány, a tudatos elzárkózás jobban inspirál, mint az emberek. de a vadhajtásos önanalízisnek most biztosan vége egy időre. a tekintetem elfordítom magamtól, mert hányok már tőle. íme a lassú visszaérkezés talpra, kézenállásból. a napokban rajzzal próbálom magam visszavezetni a valóság szúros fénysugaraiba, vagy talán csak a lélek nyugalmának esélyt adó lírai kontúrok közé. elég már az introspekcióból, a megfigyelt alany unalmas, önismétlő, elborult agyfosása kezd idegesítővé válni. a megfigyelő eldobja a kórlapot, darabokra tépi a szellemfotókat, csak úgy sercegnek, miközben lángba hajítja őket. aztán összetöri a féltve őrzött üvegcséket, melyben utolsónak hitt lélegzetpárlatok rohadtak, kiengedi a szellemet a palackból, egy másik, nagyobb palackba ugyan, de a szilánkok emlékét is porrá zúzva azért nagyobb lesz a mozgástér. lehet majd olyanokat gondolni, hogy nincs bezártság. hogy nincs értelmetlenül elszálló perc. a magányos tömegek nem is magányosak. vagy nem is tömegek. hogy lehet máshonnan is szemlélődni. a befelé irányuló tekintet hátraarcot vesz és a világ végtelenségének, sokféleségének illuziójától töretlen lendülettel indul neki a napoknak.
jelenleg ez a nézőpont több szempontból is kielégítő. ennek eredménye például a cigarettázás helyén tátongó óriási űr részletes megfigyeléssel és lendületes, íves rajzmozdulatokkal való kitöltése. (ennek egyes nyomai nemsokára látszódni fognak egyébként itt a blogon.)

szóval elég a megrögzött egoizmusból, a véget nem érő rémálmodásból, a katalepsziás, depressziós mozdulatlanságból. a világ elszáguld mellettem és én még csak a körvonalakat, a formák jellegzetességeit sem tudom felidézni. irány kifelé. körbe kell nézni. hátha van mit. hátha ezúttal nem csak rombolni leszek képes, hátha tudok termékeny és konstruktív lenni. hátha adok majd esélyt magamnak a hibázásra. hátha lesz kitartásom végigcsinálni, amit akarok. végre komolyan elmerülni valamiben, nem csak felkapni aztán könnyedén elhajítani a tárgyakat és torz vigyorral nézni, ahogyan szétrobbannak. hanem akarni és véghezvinni. épülni és építeni. és hátha képes leszek alkalmazkodni, tartozni másokhoz. hátha emlékszem még arra, hogy milyen megőrülni valakinek a hiányától, milyen ölelni a könnyed, spontán percek gyermekeit, vagy egyszerűen, önfeledten heverni a pázsiton, roppant kíváncsisággal figyelve a lassan haladó felhőóriásokat.

nem tudom mi vár ott, mindenesetre kipróbálom.

mert talán mégiscsak akad menekülési útvonal. ha pedig újra a sötétbe zuhannék hirtelen, miután nyugodtan, reményekkel telve becsuktam magam mögött az ajtót, hát képzelek magamnak újat. pillanatnyilag ez van.

2010. júl. 3.

zarándok


Már évek óta nem találkoztam vele. Azt hittem, soha többé nem fogom látni. Vagyis reméltem. Túl gyáva voltam hozzá. De a legutóbbi eset után úgy döntöttem, hogy ezentúl nem fogok rettegni tőle, semmi értelme.

Nem fogok menekülni előle, nem fogok szorongani az emlékétől, tárt karokkal várom inkább újbóli megjelenését. Itt vagyok, jöjjön csak. Hatoljon belé
m, tegyen magáévá, teljesen és végleg, nem érdekel. Úgy sincsen más lehetőség. Nincs menekülési útvonal. Magadból ugyanis nincs. Sehová. Ugyanis ha már majdnem teljesen visszaszorítottad testedbe és elmédbe, majd megpróbáltad néhányszor fejvesztve sarokbaölni magad, akkor ott fog érni a támadás, a leggyengébb állapotban, a legváratlanabb pillanatban, feszít belülről, elképzelhetetlen intenzitással méghozzá, elsöprő energiával, csitíthatatlan hullámokban, néma és hatalmas robajjal. Az elszabaduló energiaözönbe kapaszkodva pedig csak álmodod, hogy feladod az egészet és csendesen felemészted magad, hogy vége a játszmának. Hamar rájössz, hogy ezen egyáltalán nincs mit irányítanod, ez megmásíthatatlanul, ténylegesen történik. Veled. Akkor. És ott. Pontosan abban a tetves, ragadós, elnyűtt pillanatban. Másra nincs lehetőség. Nincs jobb vagy rosszabb. Nincs mit mérlegelni, nincs min gondolkodni. Semmi ilyesmi nincs. Választásod pedig főleg nem. Egyszerűen át kell adnod a tested, bedobni közönyösen a hullámba. Kivárni. Megtörni. Lerogyni. Szolgálni. Vagy feladni egyszerűen, minden mindegy alapon. Üresen sétálni a ragacsos szürkületben, mozgó árnyéksemmiként, sötét vakfoltként a tündöklő űrszörnyeteg szembogarán, fel s alá, tehetetlenül lóbált kicsinyességgel, miközben zúdul az árnyékzivatar, teljesen körülvesz, és végül hirtelen elszakad az utolsó szál is. Abbamarad a dübörgő szívzaj, a megtört, apró légzések egyre lassulnak, s hosszabbodnak a szünetek köztük, hogy aztán teljesen ellepjék a semmivé vált testet, felemésszék annak helyét és tökéletes semmirészecskéikkel töltsék ki. A koromfekete, kiterjedés nélküli amorf tócsa hirtelen a sosemvolt űrjévé válik a semmi közepén. Szilánkosra törnek a határok. A következő lépésed kimeneteléről gőzöd sem lehet. Nincs a kezedben semmi. Nincs harc, nincs kiáltás. Ez talán a könnyebb út, de teljes önfeladás kell hozzá, hirtelen eszméletlenség és öntisztulás, az üresség végfokának gongja, gondolati, érzelmi ki(semmi)sülés, teljes csupaszság. Egy hintés didergő semmisség. A recept egyszerű. Instant istenpárlattá kell válni, aztán rezegni tehetetlenül, halott egyszerűséggel, s hirtelen elégni végül, a semmi mindenségének tudattalan részecskéjévé válni. A végpont mindig ugyanaz. Csak egy a biztos. Hogy ide vezet majd a sötét, bűzös barlang. Nincs titok, nincs fény, nincs ámítás. Csak egyenesen, a semmiből a semmibe. A tudattalan semmijéből a tudatos semmibe. És hol az átutazó kihívása?

Úgy látszik, ez a szenvedni akarás, ez a végsőkig kitartó tragikomédia az egyetlen, ami fontos neki. Ha célját megsemmisítik, aljasul lemeztelenítik és vergődik saját létének értelmetlenségében. Könyörög olyankor az árnyékhoz, minél hamarabb lehelje rá áldó sötét maszlagát, ejtse rá színtelen, szagtalan, érinthetetlen semmifátylát. Az ember márpedig harcol, hogy legyen. Nem való neki a vereség, de nem is bír nélküle élni. A végsőkig is elmegy, s ha elveszik életét, még messzebre is. Csak maradjon ép az áldott piedesztál, az elhintett magok nőjenek bele az égbe, csak belei lógjanak a fellegekből és vérével karcolódjon isten minden nyilvántartott postagalambjának gyűrűjére az üzenet, hogy sosem lesz vége. Akkor már közel az üdvözülés. Akkor már le vannak szarva az istenek is, eszközök voltak csupán, melyek eldobva hevernek rendeltetésszerű használatuk után a mosórongy mellett a sarokban. Elvadult utcai korcsokként morognak és prüszkölnek onnan a gazda tetemére, soványan, betegen, a büszkeség és méltóság emlékétől is megfosztva. De ti csak legyetek sudárak és büszkék. Törjetek nagyra. A jövő reménységei, a változást hozók.

Lófaszt. Nincs mit hozni, nincs hova magasodni. Az ég régen összezsugorodott, alig férünk alatta. No és ha lenne is hova. Minek?
Hogy érvényt szerezzen magának a mindörökké ámen? A mindörökké egoizmus? Mindörökké egyetlenség, a végtelenség és a haladás illúziója, születés és halál? Az utolsó kocka, az elhaló pupillába zárt látvány, pecsét az öröktől fogva nemlétező szentélyek kapuira, a szemhéj utolsó leborulása a világ képzete előtt, amikor fény derül a szörnyű igazságra, az utolsó és egyetlen igazi valóságra. Az élet gyümölcseinek folyamatos rángatása hasztalan volt, a nedvek frissen, emésztetlenül folynak majd ki az elrohadt fogak közül, lassan cseppenve az élettelen, meztelencsiganyelvről a porba, táplálva a jövőt alapozó semmit, termékenyítve megannyi születendő halál magvait.

Szarok az örökkévalóságra. Szarok a jövőre. A közönyt választom. Küzdök is érte talán. Megsemmisülök a végtelen mélységekben, ha muszáj. Inspirációt próbálok azután meríteni a legmélyebb sötétségből, hogy majd megtört senkiként, szánalmas, gyötrődő élőhalottként botorkáljak a fényben, üres sorokat, értelmetlen szavakat dobálva a vakító sugarak tükörsimaságára. Megvető pillantások hada és a fájdalmas eszmélés váratlan támadása, ez lesz a jutalom, s én egykedvűen nyúlok érte. Üres, elhasznált tekintettel vágom zsebre. C’est la vie. Még kell, még nem akarom eldobni. Nem ragaszkodom hozzá görcsösen, mint a kisgyermek féltett játékához, de azért még egy darabig magamnál szeretném tudni. Egy ideig még a zsebemben szeretném érezni a jelenlétét. Vagy már talán csak súlyának helyét érzem? Mint egy amputált végtag viszketése? Meleg, simulékony érintéséhez talán annyira hozzászoktam, hogy észre sem vettem, hogy nem az enyém már? Ki tudja. Talán soha nem is volt az. Talán a képzelet műve vagyok csupán. Egy hatalmas álom lényegtelen részecskéje. S ebben a rettentő látomásban ábrándozok az éberségről, mely a lélekzabáló élmények és felkavaró látomások emléknyomait zúdítja most a nyelv öntőformáiba.

És az ébredés? Hogyan lehet kiszabadulni a hatalmas lezárt szemhéjak alól?

Abban a bizonyos néhány percben biztos voltam benne, hogy nincs rés. Nincs átcsusszanás. Várakozás és remény. Értelem. Szeretet. És félelem. Gyöngédség és durvaság. Mind egyre megy. A semmibe. Menetelnek egyenesen feléje és én nem tudok semmit tenni. Magukkal rántanak a mélybe, hatalmas erővel szippantanak be és aztán hánynak ki. Sosem fogom megérteni valójában miről is szólt ez az egész. Leperegtek a kockák, véget ért a film és fogalmam sincs. Vakon ültem végig, s csak képzeltem, hogy látok. Őrjítő. Aztán persze majd ez a szellemvasút is ledob magáról. Nem kellek neki. A gondolataimnak se már. Leköpnek és cserben hagynak. Gonoszul hátat fordítanak, amikor rájuk sandítok. Uralkodni akarnának felettem, de kiderült, hogy még arra sem tartanak érdemesnek.

Vérfagyasztó élményt szült az a bizonyos néhány perc, kíméletlenül átvonult rajtam és elhasznált, szétkapart nyomokat hagyott bennem. Már-már csodálatosan iszonyú dolog volt ez. Halálos orgazmus. Ráeszmélés a végeláthatatlan semmi értelmetlenségre, amely folyton körülvesz minket és annyira fontosnak tartjuk. Bálványozzuk és ölünk érte. Magunkat, másokat, mikor hogy. Közben meg senkik vagyunk, s bizonygatjuk hogy mégsem. Hogy van értelme a lélegzeteknek, a szempárok milliónyi rebbenésének, az izmok összehangolt, szabályos működésének. Hogy van hová tartani. Nincs céltalan élőlény, és nincs céltalan tárgy. Persze, van, hogy az ember kételkedik.
Például amikor egyedül van. Teljesen egyedül. Magára marad az egynemű kopottszürke folttá vált tömegben.

Senki nem törődött velem, én sem láttam őket. A zajok egyre távolabbról érkeztek, mígnem teljesen elnémult minden. Akkor már nem láttam semmit. Tágra nyitott szemeim a végtelen feketeségbe néztek. A semmi közepén álltam. Vagyis az túlzás, hogy álltam… Lebegtem. A kaleidoszkópszerű árnyjáték is abbamaradt egy idő után és egyre sötétebb lett minden. Hiába próbáltam óvatosan, csendben elkúszni alatta, s közben tudatilag fokozatosan elhatalmasodni felette, egyszer csak apró ponttá zsugorított, súlyos fátylat borított rám, végtelen sötétséget. Eltűntem a térképről. Árnyékká váltam. A minden semmijévé.

Néha egy-egy világosabb folt húzott el mellettem, csak körvonalakat láttam és sugarakat, a mozgások hosszú, íves, szárnycsapásos lenyomatait. Gyönyörű volt. Zsibbadtan merültem a hullámok közé. Alig emlékeztem már érintésére, a pillanatra, amikor ráeszmélek, hogy arra a néhány percre, amikor betér hozzám, övé vagyok, kizárólagosan, feltétel nélkül. Ezúttal talán örökre. Az ellenállás lehetetlen. És abban a hosszú, lassan folyó és cseppenő, ragacsos ólomóráknak tűnő néhány percben felesleges is rá gondolni. Mert nem lehet. Olyankor nem érvényesek ezek a fogalmak. Olyankor csak te vagy. És aztán már te sem. Fokozatosan bomlasz semmivé, látod a száguldó részecskéidet magad körül elveszni a távolban, az érzékszerveid sorban mondják fel a szolgálatot, és senkire nem számíthatsz, csakis magadra. Erre a darab semmire, egy formátlan, jelentését vesztett húshalmazra. A testre, amely szétfoszlik és elfolyik körülötted, a semmi közepén. Amikor részévé válsz a megfoghatatlan, áthatolhatatlan és láthatatlan semminek, és a súlyos sötétség fokozatosan bekebelez. Levegő után kapkodsz, de nincs már. Keringesz és lassan süllyedsz… Nincs már levegő, és nincs már légzőszerved sem, amivel belélegezhetnéd. Még hallod belülről a test nyöszörgéseit, a gépezet szétesett alkatrészeinek szörnyű, ütemtelen végzaját, zsibbadtan észleled a hullámokban érkező, hatalmas és erős árnyékot, belédfolyik, mindenhol, védtelen vagy, egy darab lihegő semmi. Látod, ahogy felkebelez, érzed, erőteljesen, arcbavágóan. Tapintható a sodrása, puha és jéghideg. De hogyan? Hiszen már nincs mivel. Nincs bőr. Csontok. Ujjbegyek. A vonalak egyetlen hatalmas gomolyaggá sűrűsödnek, s aztán lassan szétcsordogálnak. Hallod a cseppenéseket az aszfalton. Hogyan? Ebben az értelem nélküli ördögjátékban nincsenek válaszok.

Lassan újra érezni kezdem a végtagjaimat, veszettül zsibbadnak, s én rongybábuként táncolok a szakadék szélén, veszettül szédülök, a fejem majd szétrobban. Komikus látvány lehetek. Vagy inkább szánalmas. Tántorgok, mint egy részeg. Az emberek valószínűleg undorodva szaporítják meg lépéseiket mellettem. Még mindig vakon lépdelek, a hallásom is csak részlegesen tért vissza. A némaság pedig valahogy egyértelmű ilyen állapotban. Nem is próbálok segítséget kérni. Néma, esztelen remegés. Végül lerogytam, pedig azt hittem tovább bírom. Vagyis azt gondoltam hamarabb vége lesz. De fene sokáig szorongatott, nem akart elengedni, hiába kapálóztam, egyre mélyebbre süllyedtem. Hát, ennyi volt.

Néhány pillanatnyi súlytalan lebegés, a rendszerű belső működés fokozatosan visszatér, az örvények pedig elkopnak a messzeségben, hogy aztán a semmiben való szédelgés után nagy robajjal térjen vissza a valóság, felváltva az árnyékvihart, gátlástalanul ömölve és érthetetlen tisztasággal, felfoghatatlan erőkkel és végtelenséggel érkezik az érzékszervekbe a fény és a zaj, a lassan élesedő tárgyak és arcok látványa, a szagok és az elviselhetetlen mennyiségű és erősségű hang. Mintha kegyetlenül másnapos lennél, hosszú, részeg eszméletlenség után, kibírhatatlan fejfájással jár a józanodás, percekig tart betájolnod hol vagy és mi a fene történt. A legapróbb környezeti behatások elviselhetetlensége vár még néhány percig. Aztán minden elmúlik, a valóság folytatódik tovább, visszazökken a tekercs, és peregnek tovább a kockák, mint ha mi sem történt volna. Igen, végülis semmi nem történt. A semmi maga történt, végtelen, felfoghatatlan valótlanságában. Csapdába kerültem, és eszem ágában sem volt menekülni. Mert nincs miért és hova. Azt hiszem kezet fogtam a halállal. Most is érzem a hideg nyirkot a tenyeremben.

Az eszmélet pedig talán csak a testem rángatta ki onnan. Talán örökre ottragadtam, némán, igézetten bámulva a sötétbe. De hogy juthatnék vissza, hogy felszínre hozzam őt? Meg sem ismerném. És talán már a süket semmi darabjává vált örökre. Kár lenne érte?

Nem tudom. Mindenesetre összezavarodtam, nem találom a helyem. Ott legalábbis, ahol eddig tartottam. Magamban, s körülöttem sem. Nem maradt semmi. Kizsigerelt az árnyékom, aztán belém tömködött valami ócska reprodukciót, hogy boldoguljak azzal. Kárörvendően, mámorosan kacagva lökött a keresőútra. Valószínűleg vígan szárnyal azóta, messze és magasan, a képzeletem határain réges régen túl. El akarom felejteni, hosszú időre.

Kíváncsian figyelem most magamat a távolból, amint boldogan kuporodok a valóság szent ölébe. Hálás, puha gyermektenyérként tapad arcom az érdes, forró aszfalthoz. A kép homályosodik, nem várom meg, míg teljesen szétrebben, hátat fordítok neki. Zsebrevágott kézzel elindulok az ellenkező irányba. Nem látom, merre vezet az út, egy óriási vékony tükörlap takarja el a látómező nagy részét. Egyre távolodok az ájultan fekvő magamtól, s közelítek egyenesen a tükörtorlasz felé. Fáradt arcvonásokat rajzol rá a fény, egyre élesebbekké válnak, de a tekintet üresen és elhasználtan lóg benne.

Nincs már értelme küzdeni.
Megtértem.


2010. máj. 7.

interjúrészlet


Hogy mi van a hallgatásom mögött?

Na, idefigyelj! Egy.
Nekem semmiféle alkotói válságom nincs.

Az elmúlt két évben,

de ezt értsed, ahogy mondom,

minden áldott nap

legalább egy verset nem írtam meg,
ha esett, ha fújt.
De volt olyan például,
amikor három verset nem írtam
egy délelőtt leforgása alatt.
Hát persze az ilyen
én úgy nevezem "rohamok"
ritkák. Másrészt maga a kérdés is naív.

Egy igazi hallgatás az nem olyan, ami mögött
valami van.

Az én hallgatásom mögött --- Hát kérlek,

ott hallgatás van.
Ameddig a fül elhall.
De olyan ám, mint őrszobán a KUSS után,
vagy mint egy halott csecsemő agyában,

vagy mint az első

csók után, mikor még
nem illik megszólalni,

mert a szájak
még magdeburgi féltekéknek érzik magukat:

ha ezt a megfeszített bambaságot ismered,
a minden másodperccel
tűrhetetlenebb s törhetetlenebb
csendjét a kölcsönös részvétnyilvánításnak,
hogyhát megint így egymásratalált két
s önmagát illetően legalábbis
mindegyik tudja: két mi talált egymásra.
Nos, ezek persze csak metaforák.

De jobban nemigen megy ezt megmagyarázni,
s ma még egy szonettet kell
el nem kezdenem. Amolyan penzum, évfordulóra.
És ez a legnagyobb felelősség:
el nem kezdeni.

Ilyenkor még annyi támpont van ---


Petri György


Szebeni András fényképe (1993)


Álljon itt ez a vers az elmúlt néhány hétben meg nem született bejegyzések, versek, novellák és egyéb halott magzatok kopott emlékére.
Szerintem kurvajó.

Egyszerűen muszáj volt idetennem, valahogyan megragadja azt az állapotot, amiben vergődöm mostanában, azt az egyszerre bennem kavargó nagy büdös semmit és mindent szerettem volna érzékeltetni, ami miatt nem írok mostanában a blogra, és máshova se igen. Én nem csinálok már irodalmat. Se szépet, de randát.
Sose csináltam.
Nem mondom, ömlik belőlem, ha kell, csak sok értelmét nem látom.
Meg vannak most más dolgok is. Dögivel méghozzá. Beszippantott a gép. Vibráló szellemkép vagyok, nem is érzem, hogy létezem.

Vérszomjas, kegyetlen álmok gyilkolnak meg minden éjjel, s aztán az élettelen, ürességtől tátongó test ébredésének szagára körémgyűlnek a hétköznapok apró, láthatatlanul belém fúródó sörétei. Szét vagyok tépve. Fulladok.
És ez az állapot nem inspirál, bassza meg. Olyan szarságokon rágodom, hogy semmi kedvem nem marad az alkotáshoz. Rombolni, inkább.
Mi a szart írhatnék?

(Pedig lám, Petri milyen jól ír arról, hogy nem ír!)

Én most jelenleg egy jó adag képtelenség vagyok. Én most jelenleg nem is vagyok. Sajnálom.

Vagy nem. Egy darabig még inkább nem.

Következzék tehát a következő felvonás:
Csend-ülés, áb-rándulás!

2010. ápr. 9.

REMegés


döglődtem, nyargaltam. ennyi, bocs. de most megint lilaköd, osztrigalecsó sugárban. ígérem. érteleműzés, elmélyült őrülés. új felismerések, régi félelmekkel kézenfogva.
l
épésről lépésre egyre hatalmasabbá kovácsolódik mögöttem az árnyékbál, egyszer majd talán végérvényesen magába szippant és végre nem csak a pofám fog járni. de addig is. kinek, minek? magamnak és más senkiknek. tudjátok. hogyne.
meg végülis, ha úgy nézzük, olyan ez a blogolás, mint a hugyozás. ha inger van, produkció is. most meg éppenséggel akad.
az impotens hullarongy néha életre kel, és úgy csinál, mintha. madarakat ijesztget. tréfasírók lebegik körbe, meg zsírkrétaszag. mindig ugyanazzal az éktelen, makulátlan lendülettel kezdődik, és mindig ugyanabban a savanyú, mocsaras, négyzetesen görcsös mozdulatban végződik.
ez van. hogy legyen.
viszketek, hullok.



Tarkovszkij "Tükör" c. filmjéből


a törékenységben őrületes erő lakozik. a szilánkok vakok és veszettül élesek. amikor a saját tested csikorgó darabkáin taposol mezítláb, akkor tudod. érzed. hogy akkor létezel igazán magadban és nem másokban, amikor darabokban. és taposod, őrlöd magad. porrá zúzod egzisztenciád minden kézzelfoghatóságát.
leépíted magad, hogy felépülhess.
hogy innentől kezdve már csak magadba nézhess, és ne
csak magadat lásd. mert az összezavar. az erdőtakaró, bozótos semmi. hiszen emlékszel még az álmokra, melyek mind ugyanarról szóltak. melyekben darabokra szaggatod a csontszövettől és az inaktól kezdve a legutolsó szőrszálhagymáig magad. széthasítod a testet, aztán lehunyod a szemed. a hatalmas szemhéjat, melyet a lehasított bőrcafatokból varrtál össze, tűéles csontszilánkot és hajat használva, az elvarratlan szálak halottan lógnak le a leheletvékony, maghéj alakú hússzárnyról, mereven, nem rázza őket szél, sugárzás, vagy lélegzet. a lepel ráborul az apró darabokból álló tetemre, az egész még olyan friss, olyan élettel telt szagú, amilyen csak az utolsó előtti pillanat lehet. a határpont lét és nemlét között.

először a végtelenül m
ély siketséget érzed, a feszülő, vashideg energiát mindenben magad körül, a lassú hullámzást a levegőben és a tárgyakban, s ahogyan tekinteted lassan végighordozod környezeteden, észreveheted az elképesztően vékony koncentrikus körök hullámzását magad körül, alig érzékelhető morajlásuk egyre távolabbi tereket súrol, mígnem aztán az utolsó előtti pillanatban az legutolsó kör is lassan elhalványulva kitágul, elhígul a messzeségbe. és akkor veszed észre, hogy nemcsak a körök tűntek el, a vibráló hullámzás, hanem velük együtt a tárgyak, a föld, a növények is, minden. de ez a semmi-állapot csupán egy szemvillanásnyi ideig tart. közben az elviselhetetlenül üres, steril őscsend zsibbasztó ölelése elviselhetetlen súllyal nehezedik testedre és alattomosan, szerveidet belülről fojtogatva jár át.
robbanó képszakadás, néma csend.


aztán hirtelen nagy mennyiségű levegő tódul a tüdődbe, megfelelő mennyiségű oxigént juttatva a véráramba.
fény, homály. újrakezdődik a gyötrelem, magatehetetlenül felsírsz.
körülötted meghatottan mosolyognak.

hogy milyen kurva édes.

szellemvasutazás az örökkévalóságig.


Lee Miller: Portrait of space


gubbasztás, gondolati roncsonépítkezés.

a minap fejbekólintott egy kérdés valakitől, amire nem lehetett zsigerből válaszolni.
most valahogy ezt próbálom körbejárni.
magamat.
hogy önmagamnak érzem-e magamat.

van, hogy. aztán néha meg többféleképpen sem.

vegyük például azt, amikor félek a tükör elé merészkedni, mert pontosan tudom, hogy mi vár. és attól, hogy bármikor megtörténhet az, amire mindig számítok, ha farkasszemet nézek önmagammal. csak eddig sosem vált valóra. még erre sem képes ez a dögletes elmejáték. hogy véget vessen. vagy elkezdjen. egyszerűen csak van. lengedezik a tavaszi szélben, mint a súlyos nedves ruha a szárítókötélen.

szóval ez olyasmi, ami rejtve létezik, egyre csak növekszik, egyre hangosabban lélegzik veled párhuzamosan, s az utolsó időkben olyannyira megnő, hogy már ordítva sem hallod saját magad, csak a monoton, szörcsögő lélegzését benned. véged van. menekülni kell ilyenkor. a külvilágba, másokba. emberekbe, tárgyakba, mindegy hova, csak menekülni magadból, a testből, melyből kiszorultál. zugokba, fülekbe és szívekbe szállni, hogy érezd, hogy milyen létezni. és akkor lehet majd nyugodtan, erőteljesen fellélegezni és kívülről nézni magad, üveges szemekkel, a metró ablakában homályosan tükröződő testből, némán, egy helyben suhanva követni a formátlan lelket idegen testekben, az ismerős szellemet fémben, fában, húsban. a potyautast meg már nem hallod, hogy dühöng és visít, már nem rángatja a gazdatestet, esetlen, merev mozdulatokra, keresetlen cselekvésekre késztetve. most végre békén hagy. de azért még így is rémálom marad.




Man Ray: Anatomies


hiszen már kívülről bámulod, ahogyan magadat nézed a saját testedből, a szárnyaló, zabolátlan lelket. hányódsz a béltengerben, miközben szempattanásig húzódó apró kis kísértések tompa zaja döngeti a falakat. belülről emésztődés van, nyugalmas várakozás egy örökre beragadt óramutató továbbkattanására. tudom, ha ez a mirelitpillanat átfordulna a következőbe, hirtelen hasítana fel a bárd, mely mindig is a fejem felett lógott, rezzenéstelenül, udvariasan várva a megfelelő alkalomra. pontosan arra a pillanatra, melyben arra riadok majd, hogy a kettéhasadt testből hatalmas lélegzettel török elő, s a kirobbanó, nyers szabadságot az első igazi, élő dolgot hanyagul kettébe töri a zaj. azt hiszem valaki tapsol mögöttem és hátranézve meglátom magam, ahogyan a tükröt nézem, mely már nem ver vissza semmit. se fényt, se húsdarabokat. a test visszavonhatatlanul megszűnt létezni, a képmás pedig kiszabadult. és sem a gazdatestet, sem a saját képmását nem találja. a lélek szabad, de cselekvésképtelen, csupán az absztrakt térben létezhet, az élettelen ikerszörny, a hústest utórángásai pedig még hosszú éveken keresztül nem maradnak abba.

melyik vagyok én? mindegyik egyszerre? egyik sem?

tulajdonképpen halott ügy ez, bárhonnan is nézzük.
a palackból nincs menekvés. néha megkocogtatom az üvegfalat belülről, s az torz, remegő visszhanggal kong bennem. ha összetöröm, minden eltűnik.
akkor volt, nincs.
nincsvan.

a kérdőjelek pedig továbbra is kielégítetlenül lógnak a szilánkokról.

hol a határ álom és valóság között? hol a határ a lehetséges és a lehetetlen között? hol van test és lélek között? és hol én és nem én között?
hol van, miért nem látom? nincs? vak vagyok?
vagy netán most is álmodom?

hosszú percekig állok a képmásom, az átkozott tüköriker előtt és próbálom magamévá tenni. de nem megy. ez nem én vagyok. a valóságban az az örjítő, hogy soha nem látom igazából kívülről magam.
csak ezt ismeretlennek tűnő, távoli és idegen reprodukciót melankolikusan oldalra hajtott fejjel, lesütött szemmel álldogál, sistergő hullámokat rajzol mögötte a sötét, barázdált semmi. mélység és zuhanás ismeretlen fogalmak e kétdimenziós valóságmásolatnak. ő egyszerű vizuális rabszolga. alávaló álvalóság. a semmiből építkezve érlelődik ott a minden,
egy apró hazug pontba tagozódik a világmindenség, hogy aztán robbanásig telve remegjen egy életen át, dobogó feszültségtől telve sorvadjon amorf, súlytalan zajjá. és ennek a lehetetlen dimenziónak a kellős közepén áll elöl összekulcsolt kézzel, vállára hajtott fejjel, szinte teljesen lecsukott szemhéjakkal ez a zavart vétel által transzformált gyenge másolat, erről a még gyengébb eredetiről. a zúgást hamar megszokja a fül, de ahhoz több idő kell, hogy meglássam az arcban az ismerős vonásokat, a testtartásban a birtokolt jellegzetességeket, kell egy idő míg felépítkezik bennem az ösztönérzés. hogy ez vagyok. hogy ez én.



Man Ray: Kiss

általában túl hosszú ideig tart, hogy kivárjam és kevésszer is teljesedik ki abszolút módon, akkor is csupán néhány rövid pillanat erejéig. a képmás akkor célzott, gyors rándulással felnéz, egyenesen a szemembe vájja és mélyen belém szúrja tekintetét, vizslatva a bizonyíték után, hogy valóban én vagyok-e az eredeti, és ő tényleg csak egy képmás. néha nem bírom pár másodpercnél tovább elviselni a nézését és elkapom a tekintetem, hátat fordítok neki a szememmel. olyankor szomorúan visszahajtja fejét, s tovább álldogál ott a következő alkalomig, amikor elé merészkedem és megpróbálom betörni és magamévá tenni. amikor ez sikerül, akkor hiú, öntelt képpel vágom arcába a végtelen, megkérdőjelezhetetlen igaziságot, a kezdetektől fogva való alapvetést, miszerint én vagyok az igazi és ő másolat csupán. ilyenkor kiélvezem magam, élvezem, hogy hús vagyok és csont, meg ízületek, szaru, és csupa nedvesség a szövetekben.
víz és vér.
és én a vér, ő pedig csak.

de egymás nélkül valahogy mégsem.
mert egyek lennénk. ugyanazok.

a tükör túloldaláról nézve persze éppen fordítottnak tűnhet a helyzet. és tényleg: mi van, ha én vagyok a tükörkép és az a másik a valóságos(abb)? Mi van, ha a másik oldalon álló az igazi és mozgat engem, mint tökéletes képmást, emberarcú árnyékot. hajszálvékony, zsinórokon rángat, és még csak nem is észlelem. igen. talán csak árnyék az, ami vagyok. árnyéka önmagamnak. aki szintén azt hiszi, hogy árnyék és én mozgatom. éppen ezért, csak állunk egymással szemben, tehetetlenül, beletörődve a bizonytalanságba, a valóság értelmetlenségébe és komplexitásába, összerogyva és felismerhetetlenül eltorzulva.

hirtelen csobbanás, a kép szertefoszlik. néma csend.
a tükörfelületen koncentrikus körök kezdenek hullámzásba, majd egyre halványodnak, lassan távolodva a becsapódási ponttól...


by: Harry Callahan

2010. márc. 14.

fraktál


„Ha belegondolok, különös állandóan a földet nézni, egyfolytában törött és kidobott dolgokat keresni. Egy idő után elkerülhetetlenül megfertőzi az ember agyát. Merthogy semmi nem önmaga többé. Itt egy darab ebből, itt egy darab abból, de sehogy sem állnak össze. És akkor, bármilyen furcsa, ennek a káosznak a peremén megint minden elkezd egyesülni. Egy szétporladt alma és egy szétporladt narancs végülis ugyanaz, nem? Nem tudod megkülönböztetni a jó ruhát a rossz ruhától, ha mindkettő darabokra van tépve, ugye? Egy bizonyos ponton a dolgok szétesnek szemétté, porrá vagy forgáccsá, és ott van előtted valami új, a részecskéje vagy halmaza egy olyan anyagnak, ami még azonosíthatatlan. Csomó, porszem, töredék egy tér nélküli világból: a tárgy-lét nullpontja. Műgyűjtőként az a feladatod, hogy megmentsd a dolgokat, mielőtt elérik az abszolút rothadásnak ezt az állapotát. Sose várd, hogy valami egészet találsz – az csak véletlen lehet, valaki hibázott és elveszítette -, de arra se pazarold az időd, hogy teljesen elhasznált holmikat keress. Valahol középen lebegsz, olyan dolgokra vadászol, amik még megőriznek valamit eredeti alakjukból, még ha használhatatlanok is. Amit más eldobhatónak tart, azt neked meg kell vizsgálnod, darabokra szedned, életre keltened. Madzag, üvegkupak, széttört rekesz egy ép deszkája – semmit sem szabad figyelmen kívül hagyni. Minden széthullik, de a mindennek nem minden része, legalábbis nem egyszerre. A feladat kiszúrni ezeket az ép szigetecskéket, elképzelni őket összekapcsolva más szigetecskékkel, majd az egészet megint egy másikkal, és így megalkotni egy anyagi szigetvilágot. Menteni kell a menthetőt, a többit pedig megtanulni otthagyni.”


Paul Auster: A végső dolgok országában (1987)


Hasznos „szakmai tanács” egy született túlélőtől. Ha úgy nézzük, akkor esszenciális életfilozófia. És gyönyörűen eltalált allegória. A szöveg valójában csak a történet egészének szerves részeként működik, úgy van igazán értelme és súlya, de így a regény kontextusából kiragadva is egészen érdekes, hiszen többféle jelentéstartalommal bírhat. És én több szempontból is fontosnak érzem számomra ezt a részt. A következőkben ezt szeretném kifejteni.



A műgyűjtés szó jelentése a regényben drasztikusan távol esik az általunk ismert értelmezésektől, abban a világban ez nem polgári kiváltság, vagy valamiféle megvilágosult küldetéstudat, nem finomkodó esztétikai élmény. Itt kemény túlélési gyakorlatról van szó, az utolsó esélyről az éhező test és szellem számára, az egyetlen kapaszkodóról, amely hányattatott sorsú protagonistánk számára egyenlő lesz az élettelen tárgyakból, az egymást követő lépésekből, az elmúlásból táplálkozó törékeny reményérzettel. Kotorászás a mocsokban, dögmadárkodás a túlélésért, mely tulajdonképpen nem kecsegtet semmi jóval. Nem túl hálás feladat, főleg egy fiatal nő számára, akiben még élénken buzog egy jobb világ emléke.

Tulajdonképpen az egész mű egy kíméletlenül őszinte, nehezen megemészthető monológ ebből a lehetetlenül borzalmas világból. Az "utolsó előtti pillanat" szüleménye. Velőtrázó gondolatsikoly az árnyékvilágból. Ezen a helyen minden a feje tetején áll, íme az élet a görbe tükörben. Lépésről lépésre egyre közelebb a vég, és mégis: minden egyes megtett lépés gesztus, lázadás, mely azzal a jelentéssel bír, hogy feladásról még szó sincs, mert még menetelünk előre és még létezünk. Bár nincs menekvés, a torzulás maradandó károsodás, örökteher a süvítő szélben himbálózó pókhálóroncson. Radikális, eszement, és mégis jól elképzelhető, átélhető. Nagyon életszerű rémálom.

Egy ország a semmi peremén, egy folyton változó, amorf terület tele halállal és szenvedéssel, testi és lelki megsemmisüléssel, bizton várható, de mégis kiszámíthatatlanul érkező tragédiákkal. Fetrengés a romokon, egy olyan szinten, ahol már nem sok értelme van, nem is lehet igazán emberként létezni. Ahol már keresve találni csak emberit. De keresni nem is nagyon szabad, értelmetlen, felesleges naivitás lenne. Abból csak pofáraesés lehet. Szóval alkalmazkodni kell, túlélni. Menetelni. Nem belegondolni. Mert az halálos lehet. Radikális antiutópia, legnagyobb társadalmi félelmeink, a végtelen emberi kiszolgáltatottság és bizonytalanság manifesztálódik benne, az erkölcsök, szabályok hiányának keserű tapasztalása, a teljes értéktelenség, az emberietlenség érzése. Anna Blume testén és lelkén keresztül átszűrődve tálalódnak ezek, ott hever előttünk boncasztalon. Némán, megütközve szemléljük. Csak állunk szó nélkül felette, mert erre nem lehet mit. És akkor belénk hasít az érzés, hogy a mi szerepünk a diagnózis büszke képviselete, a tanulság harsogó levonása lenne, a reményteli törekvés a megelőzésre, no és a megkönnyebülés persze. Mert mi piheghetünk, hogy bármilyen is a mostani helyzetünk, a jelenleginél lehetne rosszabb is, ugyebár. Hogy nekünk milyen könnyű! Ostoba pihegők. Egy ehhez hasonló szörnyű végvilágot tartunk kezünkben egy kis időn át, aztán szépen továbboldalgunk, egészen a következő szörnyig, és végül már magunk sem tudjuk, hogy melyik rosszabb, az a távoli, elképzelt, lehetetlenül borzalmasnak tűnő, vagy az, amelyben élünk és amelyből ilyenekbe menekülünk, hogy aztán visszazökkenve mégis azt mondhassuk a valóságra, hogy azért ez még jobb annál. Mert jobbnak akarjuk látni és mert félünk ráébredni, bizony "a világ " nem feltétlenül egyenlő a világ azon szeletével, amelybe ágyazódva létezünk. Hiszen léteznek vidékek, ahol nagyonis valóságos és kontinuis a rémálom, amiből sehogy sem lehet felébredni.

És mi ezt, - ha közvetett módon is-, rendszeresen tapasztalhatjuk. Vegyük például a híradásokat. Nagyrészt merő borzalom, nyers tragédia az egész. Vér, fájdalom, halál. A "finomabb" gazdasági és politikai témák mellett a hírérték szempontjából irreleváns bulvár maszlagok persze jó tölteléknek. Ha túl tömény, hígítani kell. És egyébként is, kenyeret és cirkuszt! Valamivel szórakoztatni kell a népet a tólksók és szappanoperák között is... Szóval végülis ezekkel az evilági borzalmakkal nap, mint nap szembesülünk. Néhány percre a retinánkba sikoltanak azok a tekintetek, a szenvedő testek, az éhezés, a kiszolgáltatottság, a halál. Aztán hirtelen ugrással visszaváltunk a neutralizáló nyakkendős felolvasó pozíciójába, vissza kell zökkenni, ha egyáltalán van honnan. Ha egyáltalán még vannak mélyebb érzéseink, amikor mások fájdalmát látjuk. No és akkor megvan az összehasonlítási alap, hogyne. Ott rikoltozik, pislog az a szörnyvilág, belepréselve néhány képkockába, egy képernyőnyi felületbe, és az istenért sem akarjuk átélni a helyzetét, hiszen miért is kéne, "nem a mi ügyünk". Valószínűleg szépen bele is roppana az ember. Meghát „van elég bajunk így is”. De mi azért odáig még nem jutottunk el. Bár haladunk töretlenül. Csak másfajta végpont(ok) felé, de a következmény végülis ugyanaz. Érezzük, hogy úton vagyunk már egy ideje valami szörnyűség felé, talán mindig is afelé tartottunk, és tudatában vagyunk annak, ép ésszel felfogjuk talán, hogy ez nem folytatható a végtelenségig, hiszen egyszer mindennek vége. Végtelenség talán egyáltalán nincs is!

Elméletileg lassítható, "befagyasztható" lenne a hervadási folyamat, de amíg nem érkeztünk el az utolsó stációba, addig úgysem vesszük komolyan magunkat. Ez az állapot csak akkor lesz érvényes, amikor a következő lépésünk már a semmibe vezet. De az egész nézőpont kérdése. Hiszen ez a törékeny, bizonytalan pillanat, a bizonyos utolsó előtti, végülis, ha úgy nézzük, egész életünkön keresztül végigkísér bennünket, folyamatosan körülvesz és sohasem, tulajdonképpen képzet, de szellemileg baromi jól kiaknázható, inspiráló képzet, mely élénk szellemi magabiztosságot, öntudatos szembenézéseket és felfedezéseket adhat számunkra.

A vég nem a legrosszabb.
Talán az egyetlen biztos pont az életben. Kvázi kapaszkodó. És a vég tudata eléggé paradox módon: életérzés is. Szemléletmód. Az utolsó előtti pillanat tele van lehetőséggel.

(De ez már egy másik bejegyzés témája lehetne. Lesz is gondolom! Jean Baudrillard, a "közönyös paroxista" filozófiája élénken foglalkoztat az utóbbi időben, gondolatai inspiratívak, posztmodern társadalomkritikájában meghökkentően érdekes, új dolgokat vet fel. Komoly, provokatív gondolkodó, ajánlom figyelmetekbe, mert érdemes vele közelebbről megismerkedni.)

Marcel Duchamp alkotása


Szóval a lényeg: azért ragadtam ki ide ezt a néhány mondatot az Auster könyvből, mert elementáris hatással volt rám. Kizökkentett és közben magamba rázott. Vadul olvastam el ezt a részt újra és újra egymás után.

Az ember néha egocentrikus módon közelít bizonyos dolgokhoz, szubjektíven recipiál, megrágja és a saját képére alakítja őket, aztán bedobja a tükörbe, a képmások mellé és akkor azt mondja, hogy ez most valami, amitől úgy érzi, több lesz, vagy más valamiképpen, de mégis pont ettől még olyanabb, amilyen igazából. Ez most velem nem pont így van. Csak részben. Miközben olvastam, úgy éreztem, hogy ez most valami, ami vagyok éppen. Néha. És olyankor vagyok igazán. Merő képzelgés persze, beteges gondolatmerényletek magamról, hogy kitaláljak valamit ahelyett, ami van. Vagy ami nincs. Akár ugyanaz, akár nem, azért kétségbeejtő a helyzet. De hát mit lehet tenni, ezt érzem. És mostanában talán csak gondolatokban és érzésekben élek...

Mindenesetre azt gondolom, hogy jól ismerem, amit Paul Auster leírt, lüktet bennem, átjár. Mert ugye beleolvasok dolgokat, amik személyessé teszik az egészet. És akkor úgy érzem, az író a számból vette ki a nyelvem, és vele az agyamból tépte ki a gondolatot. Hasonló ahhoz, amikor olyan érzés tör az emberre, hogy önmagát látja valaki másban. Pedig az illető egészében fikarcnyit sem hasonlít rá. De nem az a lényeg. Valami mégis van, amitől úgy érzi, hogy ez most ő, vagyis akár lehetne ő is. Valami érezhető, pulzáló sugárzás. Mindegy, ez olyannyira megmagyarázhatatlan, és számomra sem teljesen érthető dolog, úgyhogy valószínűleg nincs értelme feszegetni. Nem lehet vele mit kezdeni. Egyszerűen hátborzongató. Talán végülis olyan egyszerű és mégis leírhatatlan élmény, mint a saját szempároddal farkasszemet nézni. Külön mutatvány, hogy mit művel az emberrel az ilyen szembesítés. Ritkán látjuk hús-vér önmagunkat magunkkal szemben, amely egyszerre távoli és megfoghatatlan, közben meg nagyon is valódi és nem is lehetne közelibb!

Azt hiszem mostanában egy egész nagy keresés vagyok. És hiány. És már nem tudom, hogy mikor melyik. És hogy amikor egyik, akkor merre a másik, vannak-e közöttük kapcsolódási pontok. Enélkül a keresések, "vadászatok" nélkül bizonyára kevesebb szellemi táplálékom lenne, kevesebb gondolatom, kevesebb értelmem. Lehet, hogy már a keresés maga a cél? DE akkor, mi az út, melyen haladva elértem? Azt az állapotot, melyre a folyamatos várakozás, szemmeresztés, bagólesés a jellemző. Hogy hátha jön valami, ami jó lehet. Mert végülis bármi megteszi.
"
ANYTHING GOES."

Szóval hajsza lenne ez a semmiben? Egyetlen nagy keresőút a semmi felé? Képzelt mozgás nemlétező célok felé? Vakon botladozva a tárgyak között, melyekről azt hiszed, valamit is jelentek? Szóval nem tudom, az az igazság. Mindenesetre az, hogy még keresek, hogy már felismertem azt, hogy pillanatnyi lényegem olykor a keresés maga, melyet közvetlenül hajt a tátongó hiányérzet bennem, a nagy üres semmi betöltésére való igyekvés, hogy érezzem a kapaszkodókat magamban, hogy ne forduljak át egy üres darabjává a kozmosznak, üveges szemű zombivá, hogy azért legyen bennem valami, amit még le lehet rombolni, vagy éppen tovább lehet építeni. És akkor úgy érzem, hogy én vagyok a kereső és a megtalált is egyben. Hogy a keresés maga vagyok, tulajdonképpen elvonatkoztatok magamtól, hogy megtaláljam magam. Öntudatlan orientálás egy fragmentált magam felé, a darabok felé, melyek különböző váratlan helyzetekben és ismeretlen helyeken rejtőznek, s én jobb esetben rájuk találok, és akkor lehet építkezni valamiből.

Olykor egészen különleges kapcsolat alakul ki köztem és egy ilyen „talált tárgy” között. Azt hiszem valahogy interakcióba lépünk egymással, egyfajta személyes viszony alakul ki közöttünk, ami a felemelő, izgalmas érzéseken túl általában azzal jár, hogy azon töprengek, vajon én voltam-e a kezdeményező, aki odalépett ezekhez a tárgyakhoz vagy inkább ők találtak rám, őket küldték hozzám. Általában meddő vitát folytatok ilyenkor magammal, ugyanis nem hiszek a determinációban, a sorsban, meg effélékben. Még ha nem is tudatos keresés nyomán bukkanok ezekre a tárgyakra, akkor is azt gondolom, hogy személyes közöm van, befolyásom a megtalálás folyamatára, mert éppen és akkor vagyok ott, és én vagyok ott, mert ha valaki más lenne, talán elkobozza előlem a zsákmányt, talán figyelmetlenül elsétál mellette, mindenféle érdeklődés nélkül. Szóval én odakerültem valahogy és aztán a kezembe került a Tárgy. Aztán egy ideig társa leszek, hiszen együtt létezünk a térben és időben, egymás mellett, egymásban. Egyek is leszünk talán. Egy idő után fizikai kapcsolat nélkül is. Mert hagyunk egymásban darabokat. Szóval olyan ez valamiféleképpen, mint a szerelem.
Szeretném magamat elszánt tárgyvadásznak hinni, de azt hiszem, legtöbbször a véletlen irányítja szemem és kezem. De azt hiszem néha kell a céltalanság, hogy ráleljünk az igazi „célra”. Annyi tudatos dolgot csinálunk, annyi konkrét, kitűzött dolgot kell megadott attribútumok alapján hajszolni, magamban, a valós térben, a virtualitásban, mindenhol, szóval hogy ezzel már kezdek totál tele lenni. Néha egyszerűen már nem fér több. Vagyis én nem akarom. Mert egy pont után az már tudaterőszakolás. Utána persze folytatni kell a szellemi prostitúciót, ha szól a parancs. Abbahagyni nem lehet, az a féle szabadság valószínűleg egyenlő lenne a leépüléssel. Egy egész életen át nem lehet lézengeni. Amúgy sem hagynák. De az már más kérdés.


Jean-Michel Basquiat: Self Portrait

Szóval olyankor magamban és minden érzékszervemet kiélesítve, mégis lazán, önfeledten, abszolút befogadóképesen, nyílt, kihasadt lélekkel és aggyal csavargok. Véletlenvadászat. A hol és a mikor nem számít, itt nem arról van szó. És persze folyik a világ belém, szűrni kell ilyenkor, mint egy kurva program, végigfutnak az arcok, címek, képek a szemed előtt, "tárgyak”. Talán több száz, mire megakad egyiken a tekinteted. Megfog benne valami. Valami tökély, valami roncs. A határokat könnyen lehet súrolni, mert azok sikítanak a középszerűek tömegében. És amikor odaértél hozzá, valami konkrétan kinyúl belőle és a szemedre tapasztja láthatatlan nyúlványait. A kérdés persze megint csak az, hogy te láttad meg először, vagy ő téged. Mi volt előbb, a hirtelen befókuszálás, vagy az apró puha ujjszerű végtagok intim érintése, melynek vonalát aztán követte a tekintet mozgása? Azt hiszem ezt lehetetlen megválaszolni. Hiszen olyankor szinte bódulatban vagyok, olyankor nem vagyok képes ilyenekkel foglalkozni, elemezni magam és mozdulataim, tekintetem vándorlását. Azt hiszem azzal meg is ölném azonnal a keresés spontán, öntudatlan folyamatát. Akkor vége lenne, akkor nem lenne mit górcsőzni. Azt mondom, jó is ez így. Csak érdekes néha elgondolkodni ezeken. Kívülről látni a helyzetet. Hogy vajon miért és mi által? Hogy mennyi a szerepem nekem ezekben és mennyi másnak? Mi az a más? Szóval ezek a kérdések vannak ilyenkor a fejemben, s közben meg az a jóleső érzés tölt be, hogy történnek ilyenek. Mert mégiscsak jobb, mint a semmi. Olykor úgy érzem ezek az egyetlen kis tűszúrásszerű pontok a vaksötét éjszakában. A nagy, végtelen semmi közepén ezek valamiféle támpontok, vagy útjelzők. Fasztudja. Utálom , ha így beszélek, de hát mit lehet tenni, ha ilyenek keringőznek az ember fejében. Ezeket ki kell hányni, aztán újra lenyelni és megemészteni.
Vagy nem?